Húzom a régi nótát, igen. Már több, mint két hete nem írtam. Nagyon hiányzik. Lassan tényleg léket kell fúrnom a fejembe, mert nem bírok el több gondolatot és benyomást. Nem is beszélve az álmokról, tervekről. Hétköznap figyelek, gyűjtök, de nem írok. Bosszant és frusztrál, hogy nem jut eszembe spontán a dolgok magyar megfelelője. Hétköznap ösztönből élek meg dolgokat, de valahol megragadok a felszínen, nem tudom szavakba önteni a gondolataim. Igazi börtön ez. Kicsit olyan, mint amikor álmunkban segítségért kiáltunk, de nem jön ki hang a torkunkon. Ahhoz, hogy képes legyek a gondolataim érthetően tolmácsolni, előtte mindig olvasnom kell egy kicsit magyarul. Mostanában egyre több verset olvasok. Hol Weöres Sándort, hol Ovidiust, haiku verseket vagy Ember tragiédiáját. Amikor préselődöm a metrón, azon morfondírozom, hogy milyen jó lenne Aranyt és Babitsot hallgatni, Móriczot vagy Krúdyt olvasni. A mútkor Tóth Árpád versesgyűjtemény hangoskönyvére mosogattam. Olyan jó érzés megízlelni minden egyes szót, régen hallott, megfogalmazott szavakat. Öröm, ugyanakkor kínkeserves gyötrelem is. Hová lettek mindezek a szép szavak a fejemből? Csak akkor szembesülünk az értékeinkkel, amikor már elveszítettük azokat. Bezzeg, amikor naphosszat egyebet sem csináltam csak olvastam, olvastam. Emlékszem egyetem végére olyan gazdag szókincsre tettem szert, hogy képes voltam barokk stílusban, sőt Balassi stílusában is sziporkázni. Értékeltem? Persze, hogy nem. Akkor volt szókincsem, de mit sem éltem meg az életből. Ma Háború és békét írnék az életemből, csak nincs meg hozzá az eszközöm, elfelejtettem, nem tetszik. Ördögi kör ez. Félreértés elkerülése végett, nem arról beszélek, hogy honvágyam lenne és felismertem a saját hazám kulturális értékeit, azáltal, hogy küflöldön élek. Mindig is világos volt előttem a magyar kultúra gazdagsága. Miután megtanultam angolul igyekeztem eredetiben olvasni mindent, ugyanígy a franciával és most a portugállal. Hisz az eredeti verzió tudja igazán visszaadni egy mű igazi ízét. Úgy és olyan formában, ahogy azt a szerzője szándékozta. Érteni, értelmezni és érezni már nem jelent problémát. Viszont kétségbeesetten szeretném én is szavakba önteni, mindazt, amit látok, érzek, tapasztalok. Olyan mélységében és részletességében, ahogy megélem azt. Innen ez a megszállott hiányérzet, az igény. Igény a könnyed, spontán, gyötrelem és megalkuvás mentes fogalmazásra. Megért vajon bárki is?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: