Az eső illata

(szeptemberi irka-firka)

Lassan két hónapja nem esik. Hetekig tartó hőségben perzselődik a város és sehol egy csepp eső. Ritka jelenség ez Sao Paulo-ban. A várost legtöbbször úgy látom, mint Londont – trópusi verzióban: szürke és állandóan esik. Most viszont sehol semmi. Szenvednek, fuldokolnak a helyiek a száraz levegőtől. Nekem nem újdonság, otthon ehhez voltam hozzászokva és jobban viseli a szervezetem, mint a nedves levegőt. Hetek óta beszédtéma, tart a spekuláció, hogy mikor érkezik a megváltást hozó eső.  Az időjárás jelentésekbe beleszőnek pár kedélyt nyugtató  esti mesét a hétvégén érkező, régóta várt változásról –  végül fonnyadunk tovább. Tagadhatatlan, hogy nem lehet elviselni a hőséget, főleg azért, mert a meleg megreked az épüleletek sűrű rengetegében, az autók és a légkondícionálók által kibocsátott hő pedig hozzátész még kb. 5 fokot az amúgy is 40 fokos meleghez. Olvadunk, mint a vaj a tömény szmogban. Ahogy a helyiek mondják, calor infernal, azaz pokoli hőség van. Hősiesen próbálok nem rimánkodni és nem elájulni a buszon. Ez az időjárás kétségtelenül emlékeztet a budapesti augusztusokra. Ami a legrosszabb, hogy felsült a növényzet, csontszáraz minden és nagyon sok por van a levegőben. Poros minden: az utak, az épületek, vastag porréteg áll a fák lombozatán… és a fejkoronánkon. ( Komoly energiák és pénzek szükségeltetnek ahhoz, hogy az ember nő legyen Sao Paulo-ban.)

Ma viszont megcsapta az orromat az eső illata. Még nem eredt el, de borus az ég, esőre áll az idő. A város valamelyik pontjáról fújhatta ide a szellő az eső  illatát. A hosszú idő után áztatott, lélegző beton illatát. Üde párolgás, ami legyen a természetben vagy a városban, felszabadult örömet hoz. Lubickolunk megkönnyebbülten a friss levegőben, új erőre kapunk és azt sem bánjuk, ha elázunk. (Csodálatos érzés, még akkor is ha az embert elmossa a trópusi eső.)

Sajnos hamar kijózanít romantikus ábrándozásunkból az esős évszak, ami ránk vár. Akkor azért fogunk rimánkodni, hogy legalább egy hétvégénk legyen, amikor nem esik. (Furcsamód az égiek úgy alakítják, hogy a pauliszta még csak véletlenül se tudjon rendesen kikapcsolódni. Ha nem esett hétközben, biztosak lehetünk benne, hogy egész hétvégén zuhogni fog.)  ’Az ernyő legyen az a kellék, amit mindig magadnál tartasz!’ Az év elején sosem vettem komolyan az intéseket (ha egyszer utálok ernyőt cipelni) és mindig bőrig áztam. Lassan kezdem beadni a derekam. Összecsukható ernyőt itt csak nap ellen használnak, mert amilyen erősen esik, ugyanúgy elázik az ember, mint ernyő nélkül. Így viszont cipelni kell a giga napernyőket, amit persze állandóan elhagyunk. (Biztos vagyok benne, hogy esernyő-gyártó triliárdosokat termel ki ez a sok eső.)

Amíg viszont leszakad az ég, mámorosan megmártózóm a friss szellőben,  kiélvezem az eső illatát és gyorsan találok egy okot, hogy leszaladjak az utcára. (Ki kell próbálnom az új, piros gumicsizmám.)