Kalandiparos São Paulo-ban

El kell jönnöm Brazíliába, hogy elkészítsem minden idők legegzotikusabb (ahogy itt minden mifélénk dologra mondják) Gundel-palacsintáját. Miért lett az olyan egzotikus? Óóó, nem nem raktam bele semmilyen trópusi gyümölcsöt. Költői egyszerűséggel (rum híján) meglocsoltam a diós tölteléket apucikám féle jó kis, szilva házipálinkájával. (Fordult mindenkinek a szemgolyója párat.) A túrós (rikottás) pali is megemlést érdemel, de az bajuszpödrésnyi itóka…hmmm…
Megvettem mindenkit… GRAMMRA!!!

Itt élek én – és még 20 millió kedves társam.

São Paulo!

(A videót elnézve libabőrös leszek a gyönyörtől – ebben a fantasztikus szőrnyetegben  élek én. Megbabonázzák az embert ezek a légi felvételek. A hangyabolyból kissé más szemszögből látjuk a dolgokat. Emlékeztetőnek tökéletes – túl sokat nyekegünk a szemellenzős, ‘piciny’ világunkban.)

Két hónappal érkezésem után, amikor bekerültem a független filmforgalmazóhoz épp Wim Wenders, a híres német kortárs táncművészről, Pina Bausch-ról szóló filmjét dobtuk a brazil piacra. (Azt sem tudtam, melyik metrómegállóban kell leszálnom, hogy eljussak a munkahelyre, de hangzatosan ‘dobáltuk’ a filmeket hetente a 200 milliós ország piacára. Ennek menőn, magabiztosan, csöppnyi izgalom nélkül én is részese voltam.) Kapcsolatba kellett lépni a nagy tánctársulatokkal és orrom alá dugtak egy listát, hogy vegyem fel a kapcsolatot mindegyikkel. Ekkor mondták, hogy a legfontosabb a híres, nagymúltú Ballet Stagium, írjak Marika Gidalinak, a társulat vezetőjének. ‘Ó, de kedves, magyaros hangzású név’. Gyors kutatást végezve arra a következtetésre jutottam, hogy elmegyek a balettiskolába, meglepem a művésznőt. Büszkén, a são paulo-i közlekedési rendszer minimális ismerete nélkül, nekilódultam, hogy felkutassam az iskolát, ami a térképen annyira közel van. Órányi kóválygás után (az olyan nagyon veszélyes városban) megtaláltam a kívülről picinek ható épületet. Belépve megcsapott a hely légköre: valami nosztalgikus, régies és mindenképp fenkőlt és méltóságos. Az intézet ‘igazgatósága’ afféle nyitott, fogadóterem volt, ahol ott ült lelkiismeretesen vezetve az intézet ügyesbajos dolgait: Marika Gidali. Belépve, magyarul köszöntem, amire a művésznő csak ennyit tudott reagálni:  ‘- Hát te meg honnan pottyantál ide?’

(A film bemutatója körüli őrületben egyszer sikerült még beszélnem vele, utána teljesen beszippantott a munka, a város, felocsudtam a brazil valóságba, elmaradt a kapcsolat, később pedig szégyelltem is, hogy ennyire felszívódtam. A kedves, idős díva, erőtől és élettől csillogó, huncut szemeire viszont tisztán emlékszem. Szívesen kuporognék mellette elhallgatva órákig a történeteit arról, hogy hogyan is vált a hatalmas Brazília egyik legismertebb balerinájává.)

Gidali Mária 1937-ben született Budapesten. Szülei saját szabóműhelyet működtetve tartották fenn a családot. A háborút túlélve a család úgy döntött, Brazíliába költözik, ahol Marika egyik nagynénje várta őket São Paulo-ban.

Marika 13 évesen kezdett el táncolni a helyi, são paulo-i magyar klubban. Alig volt 16 éves, amikor csatlakozott a világhírű magyar koreográfus, Aurél M. Milloss társulatához, aki a kor legnagyobb európai intézeteivel dolgozott együtt. (Milloss Brazíliában 16 balett darabot rendezett a korszak- mai napig is – leghíresebb brazil művészeivel együtt működve, akik az előadások díszleteit tervezték és építették. Így a híres Roberto Burle Marx tájépítész, aki Oscar Niemeyerrel építette újjá Brazíliát, a híres festő Emiliano di Cavalvanti, aki festményeivel igyekezett megteremteni egy európai hatásoktól mentes, igazi brazil vizuális kulturát, Candido Portinari, a neorealizmus képviselője és Lasar Segall a kor híres szobrásza.) A későbbiekben Marika több kezdő, nemzetközi koreográfusokból alapított társulatnál is szerepelt.

Az ’50-es évek végén megalapította első, saját társulatát. Előadásokat kezdett el koreografálni tv műsoroknak, számtalan zenés film koreográfusa. Még a világhírű dívával, Marlene Dietrich-hel is táncolt egy előadásban, a világsztár 1959-es brazíliai látogatásán.

A 60-as évek közepén, a katonai diktatúra legnehezebb éveiben Marika Gidali társulata lett a színház és táncvilág egyik mentsvára, a művészvilág találkozó pontja.

Marika társulata az akkori brazil világ számtalan kihívásával együtt élve és alkotva építette fel mai zsánerét: szembesülniük kellett az anyagi korlátok okozta nehézségekkel, a teljesen különböző zenei és ritmusvilággal, tánctechnikákkal.  Munkásságában kiemelkedő szerepet játszott  a tánckultúra modern eszközeivel való kisérletezés, előtérbe helyezve a tánc performatív oldalát.

1971-ben férjével megalapította a brazil balettművészet mai napig legnagyobb presztizsű társulatát, azt a bizonyos Ballet Stagium-ot, amiről meséltem.

(Marika férjével és állandó táncpartnerével, Décio Otero-val.)

Első előadásaik koreográfiáját a brazil kultúra gyökereire építették, mellyel egy olyan esztétikát és identitást teremtettek meg, ami Brazíliában és Dél-Amerikában egyaránt meghatározó visszhangra talált.

(Gyönyörű videó a Ballet Stagium megalapításának nyitódarabjával, a Diadorimmal, Marika Gidali és férje, Décio Otero előadásában.)

A társulat repertoárjának nagy sikerű darabjait az ország történetére és társadalmi problémáira építették fel: Pantanal, Amazon erdő, Diadorim (híres irodalmi klasszikus feldolgozása), Kuarup előadásait a mai napig referenciaként használják a brazil nemzeti tánctörténet kortárs alkotásaiként. 

A társulat tagjainak ötletei és kísérletezései alapján a brazil valóságot próbálták tolmácsolni a kortárs balett feldolgozásában: a társadalom problémáit, az erőszak, a rasszizmus, az AIDS, az elnyomás és az etnikai tisztogatások kérdését mind belefoglalták a történeteikbe.

Fontos célnak tekintették, hogy minél szélesebb közönség ismerhesse meg a táncművészetet. Ezeket a koreográfiákat Brazília-szerte bemutatták, még az Amazonas mélyén rejlő Xingu indián törzsekhez is eljutottak.

Marika Gidali egész életében fontosnak tartotta a nehezesebb sorsú gyerekek és nők megsegítését. Segített azzal, amije volt: a tánccal.

Együtt dolgozva több rászoruló gyereket és kamaszt segítő karitatív szervezettel, valamint a város vezetőségével, társulatával felléptek a város perifériájának iskoláiban, elhozva a a tánc élményét  mintegy 80 ezer szegény gyereknek.

Számtalan nemzetközi fesztiválon vett részt, több neves díjat tudhat magának.

Munkájáért 2000-ben megkapta az Unicef kitüntetését.

Megalapítja a Joaninha alapítványt, melynek küldetése a gyerekek társadalmi integrálódása a tánc és a művészetek által.

Marika Gidali munkásságát a brazil állam is elismerte, mint a tánc a nevelésben való alkalmazásának legfontosabb képviselőjeként.

A rendkívül termékeny és szorgos pálya ezzel még nem ér véget: Marika Gidali, 76 évesen, mind a mai napig aktív vezetője a Ballet Stagium-nak és alapítványával rendületlenül segíti a rászoruló nőket és gyerekeket. Marika egy újabb példája azoknak a külföldi születésű művészeknek, akik a külső szemlélő kíváncsiságával, a helyi értékeket felismerve, azokat a legnagyobb tisztelettel és rajongással felhasználta munkásságában, hozzájárulva a brazil identitás megteremtéséhez.

……

(A Magyarok és híresek Brazíliában sorozat korábbi szereplői:)

Mestre da luz (a fény mestere), Thomaz Farkas

Tihany, a cirkuszok pápája

Edificio Martinelli,Dél-Amerika első, legmagasabb felhőkarcolója

Ofner, az édességek királynője

Megérkezett Brazíliába a tavasz. Ennek örömére gyönyörködjünk egy kicsit az ország legvirágosabb és leghollandabb városában, Holambra-ban, 250 km-re, 3 órányi autóútra van São Paulo-tól.

Holambra meglehetősen fiatal: 1991-ben alapították. A város neve a Holanda-America-Brasil hármasából született és az ország legbiztonságosabb és leggazdagabb városának számít. Holambra városa még egy példa Brazília sokszínűségére és a bevándorló nemzetek alkotta olvasztótégely trópusi változatára.

Van a são paulo-i hegyek között egy bújócskázó, színes-bájos kis városka, aminek láttán csak ennyit tudunk mondani: ‘Hihetetlen!’ Meseszerű, színes kis házikói annyira szívet melengetőek, hogy a 7 órás dugóban ülés minden nyügét megbocsátottuk, sőt hálásak is voltunk, hogy ennek köszönhetően megismerhettük a várost.
São Luiz do Paraitinga.
Fényképezőgépem nem volt, lázasan, fáradtan, a folytogató melegben kicsit olyan érzésem volt (van még most is), mintha inkább álmondtam volna az egészet. A nap vakító, éles fényével, a kis házikók vídám színeivel, a Disney-szerű templommal, aminek a kertjében szunyókáltunk is egyet, nehéz elhinni, hogy valós helyről beszélünk. Egyből tervezgettünk visszajövetelről, hétvégékről, fotózásról, filmezésről, helyiekkel barátkoztunk, táncoltunk, falatoztunk és fülig szerelmesek lettünk a mi legelbűvölőbb mesevárosunkba.

Aki látta Pálffy György díjnyertes filmjét, a Taxidermiát, az emlékezhet, hogy a film vizuális világának és a sokak számára morbidnak tartott történetnek fontos eleme a zene. A filmzene szerzője pedig nem más, mint egy brazil fiatalember, Amon Tobim volt.

Az elektromos zene, videóinstallációk nagymestere évek óta Kanadában él és tevékenykedik, Brazíliában eddig még senkivel nem találkoztam, aki ismerné. Pedig micsoda Űrodüsszeába illő élményt nyújtanak a koncertjei. Egyszer, csak egyszer jutnék el.

A város híres piacán gazdagon felhalmozott kupacokban áll a több fajta garnélarák (rózsaszínű és fehér), frissen fogott halak és minden más herkentyű. Itt vettem először cápahúst, nagyon finom, olajos, nehéz hús. Halvány fogalmam sincs, hogy melyik halárú, mit takar, magyarul a lazacon, garnélarákon és polipon kívül egyiknek sem tudom a nevét.

Télen degeszre tömtük magunkat minden alkalommal, ha lejöttünk Ubatubaba. Ekkor nagyon olcsó minden, érdemes élni a lehetőséggel.

Na megyek is pucolom a hűtőben ott figyelő garnélarákokat. Mennyei eledel és szerintem nem is olyan gusztustalan nyersen.

Először meghallva ezt a számot biztos voltam benne, hogy brazil szerzőktől származik, illetve a szerző neve is olyan brazilosan hangzott. (Annyi ‘son’ végezetű név van itt, hogy el sem hinnénk.) Bármennyire is el akartam keresztelni brazilnak, az úriember francia születése és Londonban él.

A hangzást viszont nagyon eltalálta. Rázzuk hát mi is vadul, így péntek estére.

Brazília, a millióknak otthont adó fiatal ország, a két világháború elől menekülő európaiaknak menedéket, új lehetőséget nyújtott, és nem utolsó sorban intellektuális és kulturális érvényesülést. Számtalan nemzet fia egyesűlve, kulturális örökségükkel és tudásukkal építették fel a mai Brazíliát.

Kezdetben kíváncsian vártam, hogy ismerős hangzású neveket találjak a filmszakmában. Vajon Dél-Amerikában is úttörő szerepet játszottak a filmipar megteremtésében? Bármennyire is kerestem a magyar szálakat szenzációéhesen, nem találtam. Vagy mégis?

Sokszor elhagyta a fülem a ’Fárkász’ név, amiről sejtettem, hogy magyar származású, bár nem tudtam, hogy a brazil kultúra egyik legendás, mindenki által ismert neve, sőt a filmes körök egyik meghatározó referenciája.

Ki is volt hát a híres Thomaz Farkas?

A budapesti születésű Farkas Tamás György (1924-2011)  nevét a brazil köztudat a kép szóval asszociálja: a fénykép és a mozgókép mestereként, a brazil kulturális örökség egyik emblematikus alakjaként tartják számon. A modern fotóművészet úttörőjeként a brazil vizuális művészetek kulcsalakja, fotós tanulmányok kötelező tétele.

Farkas Tamás még kisgyerekként érkezett a ’30-as években Brazíliába. Apja alapító partnere a híres Fotoptica vállalatnak, mely egyike az első fotós felszereléseket értékesítő cégeknek az országban.

Fotós pályafutását a ’40-es években kezdte a a város legfontosabb fényképész egyesületének legaktívabb tagjaként. A Foto Cine Clube Bandeirantes fiatal tagjai a fényképészet új lehetőségeivel és művészi oldalával kísérleteztek. Nagy hatással volt rá a modern, észak-amerikai fotozás akkori két legnagyobb alakja, Anselm Adams és Edward Weston. Kezdetben balettársulatokat fényképezett, sport eseményeket és megörökítette a são paulo-i és riói városi élet mindennapjait.

1942-től képei megjelentek több hazai és nemzetközi kiállítóteremben. 25 évesen saját kiállítása volt az ország legfontosabb kortárs múzeumában, a MAM-ban (Museu de Artes Modernas, São Paulo), sőt a new york-i Metropolitan Museumban is. Következő évben fiatal kora ellenére meghívták tanítani a São Paulo-t fémjelző, az Avenida Paulista-n taláható, híres MASP múzeumba.

1957-től 1960-ig fényképeivel megörökítette Brazília ultramodern, a semmiből kinőtt, vadiúj fővárosának, Brazíliavárosnak az építését és felavatását.

A filmgyártás is felkeltette érdeklődését, fényképész karrierje csúcsán kísérletekbe kezdett a mozgófilmmel is. Gépész és villamosmérnöki végzettsége bizonyára sokban segítette az akkoriban sokkal nagyobb technikai tudást igénylő filmes próbálkozásaiban. Ebben az időszakban (1950) építették fel Brazília első grandiózus, de rövid életű filmgyárát, a legendás Vera Cruz filmstúdiót a mai  São Paulo egyik kűlvárosában, ahová Thomaz Farkas sűrűn járt kitanulni a filmgyártás trükkjeit.

A filmesek körében legendás hírű Caravana Farkas kísérleti dokumentumfilm iskola alapítójaként, barátokkal nyakukba vették az ország távoli, északi és észak-keleti régióját, a híres Nordeste területet, mely az ország egyik leggazdagabb kulturális örökséggel rendelkező vidéke. Akkoriba a szélesebb brazil közönség számára addig még ismeretlennek számított ez a vidék, kevesen jutottak el a brazil vadnyugatnak (vadkelet) számító területekre.

(Egyike a karaván általán készített filmeknek: Nossa Escola de Samba; rend: Manoel Horacio Gimenez; pt. nyelvű)

Kameráikkal felfedezve az ottani emberek életformáját, a brazil dokumentumfilm egyik legfontosabb irányzatát teremtették meg, mely a mai napig a dokumentumfilmesek egyik legfontosabb hazai referenciája.

Filmes karrierjéhez 30 dokumentumfilm és 8 játékfilm fűződik, melyekben producerként vállalt szerepet.

Ezen felül fontos szerepet  játszott kurátorként és professzorként a nemzeti identitás vizuális felfedezésében. Egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy munkásságával egyetlen cél vezérelte egész életében:  Brazília kiaknázhatatlan kulturális gazdagságának a megismerése. Nemcsak megismertette egymással az ország különböző pontjain és államaiban élő brazilokat egymással, de megmutatta nekik, hogy milyen sokszínű és gazdag kulturális örökséggel rendelkeznek.

‘Thomaz Farkas, ‘a brazil.’ A híres elnevezés magában rejti a brazilok minden háláját, elismerését és csodáját a fény mestere iránt, aki olyan szeretettel és fáradhatatlan kiváncsísággal mutatta meg Brazília újabb és újabb arcát. Azt az országot, melyre büszke lehet mindenki.