Kalandiparos São Paulo-ban

Közeledik a nyár. Készülnek a szörfdeszkák Ubatubaban.

Aki szereti a törékeny, angyali hangú énekesnőket, szeretném bemutatni a brazil zenei élet egyik fontos nevét: Tiê. (Felesleges is többet írnom. meg kell hallgatni.)

És a hozzátartozó költői dalszöveg.

http://letras.mus.br/tie/1544521/

São Paulo városának gasztronómiai sokszínűsége tagadhatatlanul az imigránsok öröksége. Aki a brazil gazdasági motornak számító megapoliszban él, olyan kulináris örömökben lehet része nap mint nap, amiért megbocsátható a város minden nehézsége.

Sokszor találjuk magunkat olyan helyzetben, hogy kitágult pupillákkal, gyönyörtől eltorzult tekintettel csak ennyit tudunk rebegni:  – Mennyei!

Édesszájúakra különös veszély leselkedik a városban. Jobb felvértezve érkezni egy cukrászdába: mindenképp együnk előtte, lehetőleg egy kis édeset is. Az sem árt ha észben tartjuk, hogy mekkora, szomorú gömböcökké dagadhatunk, ha nem vagyunk mértéktartóak. ( Legyek intő példa: ideköltözésem óta harmadjára voltam olyan rosszul, hogy elzöldűlt fejjel, rongybaba módjára kullogtam a kicsi kölykök mögött, mert rekordidő alatt belapátoltam 5 ember desszert adagját. Lett is belőle intim ölelkezés a wc kagylóval és üvöltve… nos tudjuk.)

A város méreténél és kulturális sokszínűségénél fogva több ezer hely igyekszik becsábítani a különösen édesszájú brazil közönséget.

Az Ofner egyike ezeknek a nagyobb neveknek. Háromszáz féle édesség különlegességből lehet választani, amiből mintegy 13 ezer darab fogy el naponta.

Jelentem, boldog áldozatként, én is szaporázom a lépteim a cukrászda irányába, bármikor arra vetődnék. Először az előkelő Jardim negyedben vittek el a helyiek által sikknek tartott cukrászdába. Ó azt az eclair-t soha nem fogom elfelejteni.

Egyszer utánanéztem, honnan is jön az Ofner név.  – Akár magyar is lehetne – gondoltam magamban. (Akkor pont minden és mindenki magyar volt körülöttem.)

Bingo.

Ofner Anna, a magyarországi születésű imigráns, jó háziasszony lévén, süteményeket készített a családnak, barátoknak, szomszédoknak. Híre terjedt az isteni réteseinek, tortáinak. Megrendelései lettek hamarosan, végül 1952-ben megnyitotta egyetlen cukrászdáját a belváros, tradicionális olasz negyedében, a Bela Vista-n.

A következő rendelkezésünkre álló adat új szelekről zeng: 1970-ben megvásárolták a mai tulajdonosai és felfuttaták az egyik legnevesebb brazil cukrászda hálózattá. Ma mintegy 17 cukrászdát működtetnek, kizárólag São Paulo városában.

                                                             (Az Ofner híres almás rétese.)

A nagyközönség számára fennálló adatok közül csupán ennyit találtam, bár biztos vagyok, hogy akad bőven, aki örömmel megosztaná a cukrászda mesés térhódítását és ott lapulnak a fényképek is valahol egy szekrény mélyén vagy valamelyik nagyobb archívumban. Újabb feladat, újabb ötletek egy kis kalandozásra a múltba, vizuális kísérletezgetésre (akarom mondani, dokumentumfilm készítésre.)

A fogyasztásra koncentrálva, az új tulajdonosok felépítették a több boltból álló hálozatukat, mely főleg a bevásárlóközpontok közönségét, illetve az előkelőbb negyedek lakosait célozta meg. Tény, hogy az Ofnert mindenki ismeri és a legjobbnak tartja.

A kedvenc süteményem  a pult ellenálhatatlan, bűvös-bűnös eleme, a Monet névre hallgató csokoládé és mogyoró mousse mini torta. Más süteményről még véleményt sem tudok alkotni, mert amióta felfedeztem, csak ezt eszem. (Gyorsan, bűntudatosan tömöm magamba, ücsörögve egyedül a többi, egyszemélyes orgiát átélő női sorstársam között. Néha váltunk pár zavart pillantást a szelid mamikákkal. Igen, senki nem tudhat erről.)

                                                                             (Doce Monet)

Az Ofner csak egyike a magyar sütemények brazíliai térhódításának.  Mit takar a Doces Húngaras kifejezés?

Na erről egy következő alkalommal.

Az hittem káprázik a szemem, amikor megláttam a kis étterem falán a képet a város legimpozánsabb, gyarmatkorabeli stílusú épületéről, amit épp hogy felfedeztünk. São Paulo állam legszebb tengerparti városának, Ubatuba kulturális örökségeként számon tartott épületét csak így említik mindenhol: Hotel e Restaurante Budapest.

Portugál dámákat, dúsgazdag gyarmatosítókat képzeltem el az impozáns épületbe. A sors fintora, hogy a fenmaradt adatok alapján említhetnék a házat eredeti tulajdonosa után, mégis a Budapest ‘fogadó’ név maradt a köztudatban, amiről semmilyen információt nem találni.

Az épületet 1846-ban építette egy dúsgazdag portugál kereskedő, aki kávéval, gyapottal, dohánnyal, cukornáddal és szeszesitallal kereskedett. Az épület újdonsága volt, hogy az alsó szintet raktárként használta, itt folyt az árukkal való kereskedés, a felső szinten pedig népes családjával élt.

Egyetlen adatot sikerült találni a titokzatos névről, miszerint 1926-ban lett az épületből a fogadó. Illetve ez az egyetlen kép. Tiszavirágéletű, 2 éves pályafutása után pedig semmilyen további információ nem maradt fenn. Tulajdonosa ‘bizonyára’ magyar lehetett. De ki? Hogyan?  Miért itt? (Látom, következő ubatubai hétvégével sherlock-i küldetésem lesz.)

Az épület ma kulturális központként, kiállítóteremként funkcionál.

(A képre vagy a kép két oldalán levő nyilacskákra kattintva további képek találhatóak.)

Kik voltak azok a szerencsés honfiak, akik Brazília felfedezése óta elsőként megláthatták a minden képzeletet felülmúló, trópusi paradicsomot?

Amíg otthon a törökökkel hadakoztunk, megállás nélkül szeletelték, toldották-foldották az országot, idegen birodalmak királya űlt a trónon, németül, latinul vagy franciául beszéltek a nagyurak, tombolt a feudalizmus és háborúkban, forradalmakban élte ki minden nyugtalanságát és energiáját az európai, addig pár magyar eljutott az Üveghegyeken, de még az Óperenciás tengeren túlra is.

Míg mi Európa apró harcterén gyepáltuk egymást, addig a portugál és a spanyol hódítók felosztották egymás között a világot olyan mesés messzeségekbe jutva el, olyan kincsekre és természeti csodákra bukkanva, amit legmerészebb álmunkban sem tudtunk volna elképzelni.

Néha irigylem az akkori felfedezők élményét – olyat láttak, mint előtte még soha. Mára sajnos elfogytak a felfedezetlen csodák: mindent tudunk, mindent  látunk, eljuthatunk bárhová és egy kattintással egy villogó műanyag kütyü előtt mindent láthatunk anélkül, hogy ki kellene másznunk a fotelből.

Képzeljük el milyen élmény lehetett a káprázatos színorgia, a buja növényzet és állatvilág, először látni az exotikus népeket, a szegény, elhúrcolta afrikai rabszolgákat, a benszülött indiánokat és a különböző kulturák keveredését. Felfedezni egy ilyen gigászi méretű, soha véget nem érő területet a sűrű, áthatolhatatlan esőerdővel. Milyen élmény lehetett túlélni a két-három hónapos hajóutat, először látni a brazil tengerpartot.

Kis időutazásra invitálva mindenkit, járjunk egyet az új brazil földön őseinkkel, a szerencsés tudósokkal, katonákkal és kalanadorokkal, akik mentek, láttak, győztek (vagy nem), maradtak és maradandót alkotva hozzájárultak Brazília gyarapodásához.

Feljegyzések szerint Varga János volt az első magyar, aki brazil földre tette a lábát. Pontos dátum is van e történelmi pillanatról: 1519. december 13-án látta meg először a Cukorsüveg hegyet Rio de Janeiro-ban, ami az akkoriban még vadabbul burjánzó esőerdő felett kandikált ki. Varga tüzérként szolgált a legendás Magellán expedíció egyik hajóján, amely megkerülte a világot.

A fenálló adatok szerint, a következő két név: Szentmártonyi Ignác és Szluha János matematikus és csillagás pároshoz tartozik, akik V. János király meghívására érkeztek 1749-ben brazil földre. A király nagylelkű meghívásának valódi célja az volt,  hogy felülvizsgáltassa az akkori Brazília határait. A Tordesillasi szerződés, melyben Spanyolország és Portugália felosztotta egymás között a világot, nem elégítette ki a portugál udvar igényeit.

Fáy Dávid és Kayling József misszionárius 1753-ban érkezett Brazíliába, hogy keresztény hitre térítse az ország északi részén található Maranhão régió indiánjait. ’Hálája jelenként’ a portugál Pombál márki elhurcoltatta és börtönbe vetette őket.

A legelső Brazíliáról készült rövid feljegyzések Zakarias János és Éder Xavér Ferenc tollából erednek.

Brazíliának van egy több száz tagból álló, híres családja: a Família Hungria. A család alapító ősei, a Hofbauer fivérek Győr városából érkeztek 1810-ben. (A brazil források Győrt, a magyar források Debrecent említenek. Lehet választani…) Nemsokkal később felvették a Hungria nevet. A Brazília-szerte ismert név ma mintegy 600 taggal büszkélkedik.

Gróf Pálffy Miklós 1817-ben, Habsburg Leopoldina hercegnő testőrségének parancsnokaként érkezett az újonnan kikáltott Brazil birodalomba. A hercegnő a birodalom alapítójának, I. Péter császárnak a menyasszonyaként jött új hazájába.

A Vámosy fivérek, József és Dániel 1828-ban szálltak ki Rio de Janeiro partjainál. A helyiek által ismert, rio de janeiro-i Wamosy család és az ország déli csücskében található Urugayana város alapítói. Alceu Wamosy, a XX. századi brazil költészet első évtizedeinek egyik legfontosabb alakja, a család leszármazottja.

 Kornis Károly jogász és történész, a szabadságharc leverése után érkezett Brazíliába, 1854-ben. Megnyitotta első, az akkori fényképészetnek számító, dagerotípia műhelyét. Ő lett a Számvevőszék  hivatalos fényképésze, sőt még II. Péter császár családjáról is készített fényképet. Később, amikor már beszélt portugálul, Brazília külföldi, diplomáciai képviseletének jogi tanácsadójaként szolgált. Harcolt a telepesek jogaiért, magyar borokat importált, számos tanulmány szerzője volt jog, latin tanítás, sőt még a polgári házasság témájában is.

Décsy János, a 1848-as szabadságharc egyik tisztje szintén 1854-ben érkezett és tanítóskodott a király székhelyéül szolgáló Petropolis városában. 1864-ben részt vett a são paulo-i toborzásokban és két évre rá csatlakozott a hadsereg Paraguay elleni hadműveletében. Katonai karrierjét megkoronázva Itajaí gyarmat elnöke lett.

 Szendrői Geőcze István, Garibaldi híve 1864-ben érkezett Brazíliába. Elragadtatva az ország természeti szépségeitől, a gazdag népművészettől és a brazil ember gondolkodásmódjától, legyezve benyomásait, tapasztalatait,megírta a legelső magyar nyelven írt könyvet Brazíliáról. (Utazás Braziliába és vissza)

Utolsó nevünk a listán Majlaszky Lajos Mátyás mérnöké, aki 1868-ban érkezett. Alapítója és építője volt az ország híres vasútvonalának, a Ferrovia Sorocaba-nak mely São Paulo és Sorocaba város acél üzeme között futott.

Következő alkalommal kezdődjön hát a híres nevek sora, akik magyar születésűek vagy leszármazottak, de mindenképp fontos alapkövei a brazil közéletnek. Balerina és bűvész, filmes és cukrász, a fordítás mágusa, a fény mestere, színésznők és foci zsonglőrök. Ízek, színek, formák, gondolatok és szavak felismerve a brazil kultúra mesés gazdagságát, ápolva és újraértékelve azt, egy másik szemszög és múlt megközelítésében.

Tegnap este eltévedtem (míly meglepő) a belváros olasz negyedében, a Bixiga-ban és úgy éreztem magam, mintha Buda és valamely olasz kisváros keverékében jártam volna. Széles vigyorral, boldogan tátogtam azon, hogy mennyire gyönyörű is ez a kis negyed a ‘szörnyű’ betonrengeteg szívében.  Fel-alá jártam a zegzus kis utcákban, vérbeli olasz éttermek között és legszívesebben nekiálltam volna szökdécselni és énekelni, hogy mennyi felfedezetlen kincs is van ebben a városban – a betonréteg alatt. São Paulo, csiámu!!

(Néha arra gondolok, hogy kicsit talán óvatosabbnak kellene lennem. Örömmel mászkálok én az éjszaka közepén is a városban. Csak nehogy úgy járjak, mint az a férfi, aki addig játszott a grizli medvékkel, míg azok felfalták őt. Trénelnem kell magam egy kicsit, hogy féljek…)