Kényes témát boncolgatok, remélhetőleg nem lesz negatív visszhangja az irományomnak. Egyébként is, egy vagyok a hangyabolyban, plátóni bölcsességgel megáldva, olyan szubjektív véleménnyel, hogy csak na.
Szóval, milyen a brazil a külföldivel?
Mint az élet minden egyes területén Brazíliában, ebben a témában sem lehet úgy kijelentést tenni, hogy az ember ne ütközzön ellentmondásokba és kivételekbe, ne kérdőjelezze meg önmagát, korábbi kijelentéseit és végül ne zavarodjon teljesen össze. A kontinensen minden kicsit egyszerűbb, egyértelműbb. Itt mindig a sorok között kell olvasni. Hazaérsz a nap végén tucatnyi benyomással, következtetéssel, úgy érzed, ami fekete az fekete, ami fehér, az fehér, másnap meg puff. Összeomlott minden freud-i elméleted, kezdhetsz mindent előlről, kibogozni, hogy mi a fenét is jelent az a megjegyzés, az a viselkedésforma, az a gesztus.
A brazilok köztudottan vídám, jókedvű emberek, de nem feltétlenül annyira nyitottak, mint gondolnánk. Vannak az általános sztereotípiák a különböző országok fiairól, melyik bunkó, melyik jófej, melyik kocka és melyik hal. Mindez persze megtalálható egy országon belül is, feleslegesen vicsorgunk kajánul.
Legelső benyomásom megérkezve az volt, hogy mennyivel vídámabbak itt az emberek, mennyivel boldogabbak, gondtalanabbak, harsányabbak. Minden, amire a téli, európai hónapokban annyira szükségünk van.( Tagadhatatlanul ez is egyike a tengerpart-napfény-szamba-foci klisécsoportnak, amit gondol a világ a brazilokról.) Ma már árnyaltabban látom a helyzetet, bár még mindig áll az állításom, hogy sokkal pozitívabb, gondtalanabbak az emberek, mint mondjuk az öregkontinensen. Ugyanakkor meglepetésként érhet bennünket a feszült, elfolytott valóság a versengéssel, irigységgel és mérhetetlenül sok stresszel. Talán ez van minden nagy metropoliszban (győzzön az erősebb), kevés a személyes tapasztalatom ebben. Természetesen ez is tudathasadáshoz vezetett, hogy az olyan kedves mosolyú, miért olyan elutasító, aki annyira utált végig, utólag miért kedvel annyira. Ellentmondások vannak minden téren. A fene nagy kérdés, amit a mai napig felteszek magamnak egy szigorú, elutasító tekintettel szemben, amikor kiderül, hogy külföldi vagyok, hogy mi a fene bajuk van a braziloknak a külföldiekkel? (Főleg az európaiakkal.)
Jelentem Brazíliában is ugyanazok tünetek mutatkoznak, mint bármelyik másik országban. Az ok más persze (talán pont az ellenkezője, mint ahogy mi tapasztaltuk), de hasonló a végeredmény. Lehet, hogy Budapesten túlságosan is egyértelmű volt, hogy külföldiekkel élünk egy városban. Én természetesnek tartottam és nagyon szerettem.
Bármelyik országba menne az ember, nem mindig egyértelmű a helyiekkel való kapcsolatteremtés. Általában kell egy kapocs, ami a kapcsolat vagy a munka által valósulhat meg. Ekkor könnyebb bekerülni a társadalom vérkeringésébe, a helyi életformába. Mi, magyarok hozzá szokhattunk már, hogy Európában általában lenézik a kelet-európait. Kis hazánkat illetően nagyrészt fogalmuk sincs a földrajzi viszokonyról, így sokszor közönnyel találkozhatunk, amit szintén nem könnyű áthidalni. Bár, Budapestnek köszönhetően manapság hatalmas érdeklődés övezi az országot, de ez az elmúlt pár év eredménye. Vannak bunkózások, mellőzések, na de hozzászokik ehhez az ember. Itt más a helyzet. Személy szerint szerencsésnek mondhatom magam, nagyon sok kedves embert sikerült megismernem, munkatársak, barátok, csoporttársak. Szinte csak brazil.
Ha az ember bajba keveredik gringo (külföldi) léte miatt, tudnia kell, hogy leginkább az irigység és a híúság célpontja. ( Ne higgyük, hogy csak itt van ilyen. Otthon számtalanszor láttam, hogyan konfrontálódtak a külföldi barátaim a helyiekkel. Tény, hogy Budapest kivétel ez alól, hisz annyira nemzetközi.) A brazilokban is megmaradt az a bizonyos harmadik világbeli frusztráció, így sokan nem szeretik ha valaki az annyira csodált, egekig dícsért Európából jön ide.
’Mi mind nagyképűek vagyunk, lenézzünk őket és azt hisszük magunkról, hogy mindig, mindent jobban tudunk.’ ( Hányszor szembesültem ezzel.) Nagyon sok emberben az a félelem, hogy a tökéletes (!) oktatást kapott, több diplomás, több nyelvet beszélő külföldi elhappolja a munkát előlük. ( Ettől nem kell félniük, mert nekem inkább az ellenkezője a tapasztalatom. Külföldiként ugyanolyan nehéz munkát találni, mint bárhol máshol.) Ugyanúgy találkoztam számtalan, őszinte, kíváncsi érdeklődéssel és tisztelettel, mint irigy elutasítással, leckéztetéssel és gonoszsággal. Elvégre az emberi balgaság nem nációhoz köthető.
Bőgtem sokat értetlenkedve, hogy újra és újra, mi a bajuk velem, mit csináltam. Sokan kisebbrendűségi-komplexusukat rosszindulatú leckéztetésben élték ki, amit nem tudtam kezelni. Más értékrend, módszer, megközelítés, világokbéli különbségek, megannyi surlódási pont, aminek úgyis az a vége, hogy a hülye gringo azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud. Találkoztam bőven olyannal, aki mint a sebzett vad, védekezésképp harapott, de nagyon. Talán már említettem párszor, hogy ebben a világban a végtelen rugalmasság és a türelem kell legyen az ember legerősebb fegyvere, a legértékesebb kincse. Valójában ők is kíváncsiak, érdeklődnének, de ott a gőg és híúság kérdése. Ebben az országban viszont a gőgöt is ugyanúgy, mint egy veszekedést, sip-sup elfelejtenek. Ismerek olyat, aki a kezdetekben nem volt a legkegyesebb hozzám, ma már nagyon jóban vagyunk, vagy olyat, aki visszafolytott szégyenéből kibontakozva elárasztott a kíváncsiságával. Haragnak nincs értelme, megbocsátásról sincs szó, én úgy élem ezt meg, hogy örülök a jónak, ami megtörtént, a rosszat pedig igyekszem felfogni leckének.
Ide talán még nem jutott el az a globális nomád sereg, ami a golyóbist szeli, rácsodálkoznak még a külföldire. Pedig jönnek, egyre többen, sőt itt Sao Paulo-ban nagyon sokan vannak – bár fogalmam sincs, hogy hol. Egy külföldi viszont csak úgy tud teljes értékű életet élni, ha integrálódik, megtanulja a nyelvet, helyi szabályok szerint éli az életét és ugyanolyan széles mosollyal küldi el a másikat a fenébe, mint ahogy az vele történik. Manapság nem azokról az imigrációkról van szó, akik tízezrével érkeztek, megadatva a lehetőség, hogy nyelvüket, kulturájukat az új hazában is továbbvigyék, ápolják. Itt lehet mindezt ápolni – második műszakban.
Meglehet, hatalmas marhaságokat hordok itt össze, hiszen személyes tapasztalatról beszélek, munkahelyileg pedig egy zártabb világgal, filmiparbeliekkel kellett megbírkóznom, ami egy nőnek nem olyan glamour, mint azt gondolnánk. A legnagyobb téboly mindebben viszont, hogy amennyire otthon éreztem itt magam a kezdetektől fogva, amennyire nyitottak és kedvesek a legtöbben, ugyanolyan éles ellentétekkel is szembesülök. Amint a nyílvános ignorálás átcsap gyermeki kíváncsiságba, a kioktatás megértésbe és végül mindenki csak saudades-izik? A fene egye meg az összeset! Mit lehet ezzel kezdeni? Haragudni? Ugyanmár. Annyi vídám pillanatban van az embernek része ebben a túlhajszolt, túlstresszelt életben, semmi értelme ezzel elrontani.
Az viszont tény, hogy egyáltalán nincs a köztudatban, hogy jövőre Brazíliát elárasztja a világ a foci vb-n, azokat pedig fogadni kell, széles mosollyal, vendégszeretettel és megértéssel. És mind hasonló lesz, mint én: hülye gringo.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: