Kalandiparos São Paulo-ban

Brazília, az Újvilág déli féltekén található fivére, Amerikához hasonlóan számtalan nemzet és kultúra olvasztótégelye – tagadhatatlanul trópusi változatban.  Millióknak nyújtott menedéket, lehetőséget az újrakezdéshez, a túléléshez, egyáltalán az élethez A több millió afrikainak, ugyanúgy mint az északi féltekén, pedig sajnos béklyót, rabszolgasorsot és szenvedést. Európából a XIX. században indult el egy nagyobb kivándorlási hullám Dél-Amerikába, de főleg a két világháború elől menekülve választották több millióan Brazíliát új hazájukként. Pár szám a nagyobb bevándorló nemzetek csoportjaiból: 28 millió olasz, 5 millió német, 1,5 millió japán. Hollandok, portugálok, spanyolok, oroszok, angolok, franciák, koreaiak, lengyelek és természetesen a magyarok. Milliók, akik a nyomorból és a háborúkból, a kesze-kusza politikai helyzetből egy kiutat láttak: hátrahagyni mindent, nekiindulni az ismeretlen távoli Dél-Amerikának, ahol béke és felfedezetlen kincsek, új lehetőségek és egy jobb élet reménye vár.

Ha Brazíliára gondolunk, általában a kreol bőrű, trópusi szépségideál jut eszünkbe, az afrikai és indián benszülött leszármazottak, de nehéz elképzelni, hogy Brazília is ugyanúgy mindenféle nemzet, bőrszín és karakter keveréke. Ugyanúgy lehet találni bőven sápadt, szőke brazilt, mint ázsiait vagy bármilyen európai kinézetűt. Az újonnan érkezett külföldire még rácsodálkoznak, azzal viszont mindenki tisztában van, hogy az országot a bevándorló nemzetek építették fel. Hemzseg az ország az európai és ázsiai nevektől, a különböző nemzetek keveredéseként pedig, Amerikához hasonlóan, megszületett egy fiatal és rendkívül sokszínű nemzedék. Kicsit talán szélesebb a mosolyuk, harsányabbak és temperamemtumosabbak, talán más a levegő és finomabbakat is esznek, de verükben ott van az Óvilág kultúrájának hagyatéka.

Minket viszont mindennél jobban érdekel, hogyan keveredett a magyar ilyen messzire, miért pont ide és van-e itt is híres-neves alakja kis hazánknak.

Hallani otthonról, hogy abban a szőrnyen szennyezett és veszélyes betonrengetegben, São Paulo-ban hatalmas magyar közösség él ( hát elment az eszük?), de ezzel nagyjából ki is merül a tudásunk. Aki arra adja a fejét, hogy kipróbálja az életet a világ egyik legnagyobb megapoliszában, örömmel töltheti el az érzés, amikor lehetősége nyílik találkozni hazai szálakkal, történetekkel és nevekkel a mindennapokban. Tényleg igaz.

Kezdetben katarzisba estem minden alkalommal, amikor felfedeztem, hogy magyar származású az az ismert személy, hazai az a híres süti, rólunk készítettek filmet, írtak könyvet. Dagadt a mellem, mint a kiskakasnak és be kell vallanom magamnak is, párszor valószínüleg épületes marhát csináltam magamból örökös kérkedésemmel. Ez is magyar, az is magyar. Én is az vagyok.

Lassan kezdek hozzászokni, hogy lépten-nyomon újabb hazai vonatkozású dolgokba futok bele: legyen az kultúra, tudomány, közélet vagy üzleti élet,  garantáltan találkozunk magyar(os) nevekkel. Így már nem ájulok el, ha nem bámulnak bambán, amikor azt mondom, hogy magyar vagyok. Ismerik a kultúrát, a filmművészetet, a focit (!), páran még a kibogozhatatlan történelmi szálakkal is tisztában vannak. És természetesen voltak Budapesten.

Kivétel nélkül mindig kedves mosoly fogad, amikor kiderül, hogy magyar vagyok. Érkeznek nyomban a referenciák, hogy kinek, milyen magyar leszármazott ismerőse, barátja van.

Vegyük például a lakóhelyünket. A ház 21 lakásából (amiből kb. 5-6 üres) hárman egy vérből származunk. Van még egy ismeretlen negyedik tag is, akinek az eredetére még nem derült fény: a garázsban található teherautóra ragasztott H betűt fontos bizonyítéknak tekintem. Ahogy nemrég megtudtam a 18-on az a divattervező lakik, akinek a magyar motívumokat használó kollekciójára tavaly bukkantam az ELLE magazinban. A barátom szerint a felettünk élő úriember kell legyen a másik magyar származású szomszéd.  Miért?   – Mert olyan magyaros kinézetű.

Amíg herkulesi bátorságra teszek szert és kapcsolatba merek lépni velük, addig bemutatok pár legendás alakot a brazil közéletből. A Magyarok és híresek Brazíliában cikksorozatban azokról a nevekről tereferélünk egy kicsit, amit minden brazil ismer, de nem tudja, hogy magyar. Olyan nevek, amik a brazil élet és kultúra mozaikjának fontos alapkövei. Balerina és bűvész, filmes és cukrász, a fordítás mágusa, a fény mestere, színésznők és foci zsonglőrök. Egy kis ízelítő vérbeli, brazil sikertörténetekről, magyaros fűszerezéssel.

Elsőként viszont kezdjük egy kis történelemórával.

Azaz több jókedvet és kevesebb nyafogást.

(A mimimi-t a brazilok a panaszkodás, nyafogás kifejezésére, imitálására használják… lehet, hogy nem csak itt? Ebben nem vagyok biztos.)

Fontos téma. A kockafejű európainak mindenképp.

Emlékszem mindig a bátyómra gondoltam, amikor az első napokban szeltük a várost. Mindenre felkaptam a fejem, mindenen dörmögtem, elkerekedett szemekkel, ölig esett állal ráztam a fejem. Ma már nem teszem. Hozzászoktam volna?

Írtam volna hosszasan-hosszasan, részletekbemenően, szencációéhesen fröcsögve a latin nemtörődömségről. Mindezt tényleg megtettem volna, ha közben nem megyünk el Buenos Airesbe, ahol olyat láttam, amit szerintem sehol nem tudnak felülmúlni. Lehet nekem Kabul vagy Mexikóváros, biztos, hogy ott ilyen nincs. Argentina is hemzseg az ellentmondásoktól, mi tagadás. Nem azt mondták, hogy az olyan nagyon európai hely? Ehhez képest megérkezve a reptérre a taxisofőr olyan szlalomozást, ringatózást levágott a buenos aires-i csúcsforgalomban, amit még soha nem láttam. Vezetési stílusának legfontosabb eleme a záróvonalak keresztbe átszelése volt,  állandóan a szemközti sávban mentünk (haladni kellett na!) és a körforgalomban balról úgy átkerültünk a túloldali kivezetőre, hogy olyat csak Knight Rider csinálna. ( Bár az is lehet, hogy valami angol leszármazott volt.) Azt hittem semmi nem tudja ezt felülmúlni, mindaddig, amíg egy este, életünk legelbűvölőbb estéjéről hazamenet beültünk egy taxiba. Minden túlzás nélkül úgy éreztem magam, mint egy videójátékokban. Igen, a Need for speed-ben. Ez is egy elcseszett autóversenyző lehetett, egyenesen egy pillanatig nem mentünk, pirosnál is épp hogy lassított, de már burrogtatta tovább a rozoga autót. Ne feledjük, az autós videójátékok meghatározó eleme a zene, ha nem lenne elég az adrenalinból. Ennek megfelelően itt is kőkemény rock szaggatta a hangfalakat .Mi lenne ez ha nem egy vicc? A szenvedélyes tangóestből fél pillanat alatt kijózanodtunk.

Ehhez képest, mit tudok mondani São Paulo-ról? Lágyan ringatóznak az autók, max. néptelen utcákban mennek át a piroson. Repkednek a motorosok két sáv között, mint a kolibrik. Na jó, lámpa előtti záróvonalat dekorációs elemként kezelik és van egy pirinka háború autós és gyalogos között a zebrán. Ennyi!! Ennél többet nem is tudok mondani.

Micsoda egy fegyelmezett társaság.

Lehet, hogy mégiscsak itt kellene megcsinálnom a jogsim?

Nem könnyű szépen lefordítani ezt a szófordulatot, mert a magyarban ezt a kifejezést nem ilyen formában használjuk. Mi kívánjuk,hogy valakinek jó napja legyen, ők csak annyit mondanak (mint az angolban), hogy Legyen jó napja.
A képen található szójáték lényege pedig, hogy az eredeti ‘Legyen szép napod’ kifejezést játékosan ‘Tedd széppé a napod’ -ra változtatták.
Tegyünk egy próbálkozást

Kényes témát boncolgatok, remélhetőleg nem lesz negatív visszhangja az irományomnak. Egyébként is, egy vagyok a hangyabolyban, plátóni bölcsességgel megáldva, olyan szubjektív véleménnyel, hogy  csak na.

Szóval, milyen a brazil a külföldivel?

Mint az élet minden egyes területén Brazíliában, ebben a témában sem lehet úgy kijelentést tenni, hogy az ember ne ütközzön ellentmondásokba és kivételekbe, ne kérdőjelezze meg önmagát, korábbi kijelentéseit és végül ne zavarodjon teljesen össze. A kontinensen minden kicsit egyszerűbb, egyértelműbb. Itt mindig a sorok között kell olvasni. Hazaérsz a nap végén tucatnyi benyomással, következtetéssel, úgy érzed, ami fekete az fekete, ami fehér, az fehér, másnap meg puff. Összeomlott minden freud-i elméleted, kezdhetsz mindent előlről, kibogozni, hogy mi a fenét is jelent az a megjegyzés, az a viselkedésforma, az a gesztus.

A brazilok köztudottan vídám, jókedvű emberek, de nem feltétlenül annyira nyitottak, mint gondolnánk. Vannak az általános sztereotípiák a különböző országok fiairól, melyik bunkó, melyik jófej, melyik kocka és melyik hal. Mindez persze megtalálható egy országon belül is, feleslegesen vicsorgunk kajánul.

Legelső benyomásom megérkezve az volt, hogy mennyivel vídámabbak itt az emberek, mennyivel boldogabbak, gondtalanabbak, harsányabbak. Minden, amire a téli, európai hónapokban annyira szükségünk van.( Tagadhatatlanul ez is egyike a tengerpart-napfény-szamba-foci klisécsoportnak, amit gondol a világ  a brazilokról.) Ma már árnyaltabban látom a helyzetet, bár még mindig áll az állításom, hogy sokkal pozitívabb, gondtalanabbak az emberek, mint mondjuk az öregkontinensen. Ugyanakkor meglepetésként érhet bennünket  a feszült, elfolytott valóság a versengéssel, irigységgel és mérhetetlenül sok stresszel. Talán ez van  minden nagy metropoliszban (győzzön az erősebb), kevés a személyes tapasztalatom ebben. Természetesen ez is tudathasadáshoz vezetett, hogy az olyan kedves mosolyú, miért olyan elutasító, aki annyira utált végig, utólag miért kedvel annyira. Ellentmondások vannak minden téren. A fene nagy kérdés, amit a mai napig felteszek magamnak egy szigorú, elutasító tekintettel szemben, amikor kiderül, hogy külföldi vagyok, hogy mi a fene bajuk van a braziloknak a külföldiekkel? (Főleg az európaiakkal.)

Jelentem Brazíliában is ugyanazok tünetek mutatkoznak, mint bármelyik másik országban. Az ok más persze (talán pont az ellenkezője, mint ahogy mi tapasztaltuk), de hasonló a végeredmény. Lehet, hogy Budapesten túlságosan is egyértelmű volt, hogy külföldiekkel élünk egy városban. Én természetesnek tartottam és nagyon szerettem.

Bármelyik országba menne az ember, nem mindig egyértelmű a helyiekkel való kapcsolatteremtés. Általában kell egy kapocs, ami a kapcsolat vagy a munka által valósulhat meg. Ekkor könnyebb bekerülni a társadalom vérkeringésébe, a helyi életformába. Mi, magyarok hozzá szokhattunk már, hogy Európában általában lenézik a kelet-európait. Kis hazánkat illetően nagyrészt fogalmuk sincs a földrajzi viszokonyról, így sokszor közönnyel találkozhatunk, amit szintén nem könnyű áthidalni. Bár, Budapestnek köszönhetően manapság hatalmas érdeklődés övezi az országot, de ez az elmúlt pár év eredménye. Vannak bunkózások, mellőzések, na de hozzászokik ehhez az ember. Itt más a helyzet. Személy szerint szerencsésnek mondhatom magam, nagyon sok kedves embert sikerült megismernem, munkatársak, barátok, csoporttársak. Szinte csak brazil.

Ha az ember bajba keveredik gringo (külföldi) léte miatt, tudnia kell, hogy leginkább az irigység és a híúság célpontja. ( Ne higgyük, hogy csak itt van ilyen. Otthon számtalanszor láttam, hogyan konfrontálódtak a külföldi barátaim a helyiekkel. Tény, hogy Budapest kivétel ez alól, hisz annyira nemzetközi.) A brazilokban is megmaradt az a bizonyos harmadik világbeli frusztráció, így sokan nem szeretik ha valaki az annyira csodált, egekig dícsért Európából jön ide.

’Mi mind nagyképűek vagyunk, lenézzünk őket és azt hisszük magunkról, hogy mindig, mindent jobban tudunk.’ ( Hányszor szembesültem ezzel.) Nagyon sok emberben az a félelem, hogy a tökéletes (!) oktatást kapott, több diplomás, több nyelvet beszélő külföldi elhappolja a munkát előlük. ( Ettől nem kell félniük, mert nekem inkább az ellenkezője a tapasztalatom. Külföldiként ugyanolyan nehéz munkát találni, mint bárhol máshol.) Ugyanúgy találkoztam számtalan, őszinte, kíváncsi érdeklődéssel és tisztelettel, mint irigy elutasítással, leckéztetéssel és gonoszsággal. Elvégre az emberi balgaság nem nációhoz köthető.

Bőgtem sokat értetlenkedve, hogy újra és újra,  mi a bajuk velem, mit csináltam. Sokan kisebbrendűségi-komplexusukat rosszindulatú leckéztetésben élték ki, amit nem tudtam kezelni. Más értékrend, módszer, megközelítés, világokbéli különbségek, megannyi surlódási pont, aminek úgyis az a vége, hogy a hülye gringo azt hiszi, hogy mindig mindent jobban tud. Találkoztam bőven olyannal, aki mint a sebzett vad, védekezésképp harapott, de nagyon. Talán már említettem párszor, hogy ebben a világban a végtelen rugalmasság és a türelem kell legyen az ember legerősebb fegyvere, a legértékesebb kincse. Valójában ők is kíváncsiak, érdeklődnének, de ott a gőg és híúság kérdése.  Ebben az országban viszont a gőgöt is ugyanúgy, mint egy veszekedést, sip-sup elfelejtenek. Ismerek olyat, aki a kezdetekben nem volt a legkegyesebb hozzám, ma már nagyon jóban vagyunk, vagy olyat, aki visszafolytott szégyenéből kibontakozva elárasztott a kíváncsiságával. Haragnak nincs értelme, megbocsátásról sincs szó, én úgy élem ezt meg, hogy örülök a jónak, ami megtörtént, a rosszat pedig igyekszem felfogni leckének.

Ide talán még nem jutott el az a globális nomád sereg, ami a golyóbist szeli, rácsodálkoznak még a külföldire. Pedig jönnek, egyre többen, sőt itt Sao Paulo-ban  nagyon sokan vannak – bár fogalmam sincs, hogy hol. Egy külföldi viszont csak úgy tud teljes értékű életet élni, ha integrálódik, megtanulja a nyelvet, helyi szabályok szerint éli az  életét és ugyanolyan széles mosollyal küldi el a másikat a fenébe, mint ahogy az vele történik. Manapság nem azokról az imigrációkról van szó, akik tízezrével érkeztek, megadatva a lehetőség, hogy nyelvüket, kulturájukat az új hazában is továbbvigyék, ápolják. Itt lehet mindezt ápolni – második műszakban.

Meglehet, hatalmas marhaságokat hordok itt össze, hiszen személyes tapasztalatról beszélek, munkahelyileg pedig egy zártabb világgal, filmiparbeliekkel kellett megbírkóznom, ami egy nőnek nem olyan glamour, mint azt gondolnánk. A legnagyobb téboly mindebben viszont, hogy amennyire otthon éreztem itt magam a kezdetektől fogva, amennyire nyitottak és kedvesek a legtöbben,  ugyanolyan éles ellentétekkel is szembesülök. Amint a nyílvános ignorálás átcsap gyermeki kíváncsiságba, a kioktatás megértésbe és végül  mindenki csak saudades-izik? A fene egye meg az összeset! Mit lehet ezzel kezdeni? Haragudni? Ugyanmár. Annyi vídám pillanatban van az embernek része ebben a túlhajszolt, túlstresszelt életben, semmi értelme ezzel elrontani.

Az viszont tény, hogy egyáltalán nincs a köztudatban, hogy jövőre Brazíliát elárasztja a világ a foci vb-n, azokat pedig fogadni kell, széles mosollyal, vendégszeretettel és megértéssel. És mind hasonló lesz, mint én: hülye gringo.

Ubatuba egy igazi trópusi paradicsom olyan buja, káprázatos természeti gazdagsággal, amit tényleg csak a Verne regényekből tudunk elképzelni. A kis, eldugott utcácskánk a Mata (őserdő) közepén is tele van nagyon szimpatikus emberekkel. Mégis van egy nagyon furcsa szokás itt, ami, hát fene a gőgös vérem, nem tudok megszokni – pedig teljesen logikus: mivel a kapuk nagyrészén nincs csengő, amikor látogató van és nem tudja a ház urának a nevét, tapsol. Először puffogtam magamban, hogy ki a fene tapsolgat itt és miért nem hagyja már abba. Hozzánk jöttek!
Bármikor meghallom – magyarázatot nem tudok adni rá, de mindig az jut eszembe, amikor gyerekkoromban, Székelyföldön tereltük ki a kecskéket a csűrből – szerintem azoknak tapsoltunk így, ők meg nagy bambán előbandukoltak. Igaz lenne vagy nem, bármikor meghallom, mindig ez jut eszembe. Én meg nem akarok az a bamba kecske lenni, pedig hát csak előbandukolok én is…

Az év (számomra) legviccesebb reklámja. Hányszor is néztem már meg

Prumirim szigete, Ubatuba

Anima Mundi nemzetközi animáció film fesztivál, amit 21. alkalommal rendeztek meg augusztus elején Rio-ban és Sao Paulo-ban. A fesztivál Dél-Amerika legnagyobb és a világ egyik legfontosabb  animációs filmfesztiválja. Sikerült kapcsolatba lépni a fesztivállal, sőt úgy volt, hogy az idén mi is ott leszünk, de ha minden jól alakul, jövőre jövünk. A fesztivál igazgatójával beszélve, aki anno nyert Cannes-ban egy díjat első rajzfilmjével, utána pedig, mint a legtöbb animációs guru, a híres kanadai animáció világban tevékenykedett, elmesélte, hogyan nőtte ki magát a fesztivál a világ legnagyobbikává. A fesztivál azon kívül, hogy elhozta a világ rajfilmtermését a brazil közönségnek, fontosnak tartotta az animációs kultúra meghonosítását is az országban. Kezdetben a rajzfilmes baráti társaság nekiállt az ország távoli vidékein toborozni a rajzos tehetségeket, tanították őket és végül felnevelték az első animációs generációt. A fesztivál egyike a nagyon jó hangulatú brazil filmfesztiváloknak, profi szervezéssel, nemzetközi jelenléttel. Aki teheti, ne hagyja ki.