Három napja törént az a szomorú tűzeset. Túl sokan és túl fiatalon mentek el. Engem nagyon megrendített. Legyen az ő emlékükre ez a gyönyörű trópusi virág. Jasmim manga, a legelbűvölőbb, amit valaha láttam, a leg-leg-legfinomabb illattal.
Egy kis verseny (egy képemmel is) – São Paulo
Én tényleg annyira örülök!!!
Valaki kitalálta ezt a fantasztikus kezdeményezést, hogy örökítsük meg a várost, ki-ki a maga szempontjából, eszközével, érzékenységével a város születésnapja alkalmából, ami holnap, január 25-én van. Rengeteg csodálatos kép összegyűlt. Én a 95%-át imádom, kiplakátolnám vele a lakást. Olyan büszkeséggel tölti el az embert ezeket a képeket nézegetve. Azért nem rossz hely ez a SP.
Egyszer a képeim között ‘kotorászva’ ezt találtam. Fantasztikus pillanatot sikerült megörökíteni, oersze, hogy azonnal beküldtem. Viszont ennyi az egész nagy titok, szerencsém volt, hogy ezt láthattam, hogy nálam volt a gép (és működött. Szegény megviselt pára.). Fotóművészetről szó sincs, annál inkább a természet csodájáról. Speckó efektekkel se tudtam felcicomázni, ez így történt, ahogy a képen látható.
Szegénykéim, aki az arckönyvön van, már a fenébe kíván, gondolom:) Nem csodálnám, ha valaki letiltana 🙂 Egy picikét még ujjongok, ha nem gond.
Buszsofőrbácsi, kérem…
Szent meggyőződésem, hogy São Paulo-ban minden buszsofőr azt hiszi, ő Ayrton Senna reinkarnációja. Lelki szemeim előtt látom, ahogy a sao paulo-i BKV, a SpTrans elhagyatott, mocskos garázsaiban továbbképzést tartanak és a nagy mestert dicsőitik képével a falon, mint valami nagy elvtársat. Lelkére kötik minden buszvezetőnek, hogy eszük ágába ne jusson a megszégyenítő 80 km/órás sebességhatár alá menni, kanyarban nem szabad lassítani, mert így veszítenek a sebességből, kátyú, bucka egy brazil vezető számára nem visszatartó erő. A tempót kell szem előtt tartani, mindenfajta szabad vezetési stílus, mely az ikonikus pilóta lendületére emlékeztet, külön díjazásban részesül. Az utas nem lehet zavarótényező, könnyezni lehet a moziban, minden útvonal végén stopperórával mérik a futamidőt. Pontlevonás jár, ha lassítani mernek csak mert dugig van a busz…
Az a baj, hogy Brazíliában teljesen elfelejtettem káromkodni. Káromkodni magyarul. Persze nem akarom magamra vonni a figyelmet, de mennyit segítene. Amikor hírtelen lendülettel nekiered a busz és nekivág a korlátnak, amikor érzem, ahogy az inak a csuklómban szinte pattanásig nyúlnak, amikor jól beverem a térdem vagy a fejem egy előttem lévő ülésbe. Vagy amikor a 80 éves mamika mátrixos könnyedséggel a hátsó üveghez vágódik, amikor sorra egymás ölében kötnek ki az utasok, amikor szinte kettőt pörög a kezünkben a táska egy hírtelen fékezéskor vagy a légtelenséget vizsgáló titkos kísérleti csapat nyulainként folyamatosan a plafon és az ülés között lebegünk. Amikor a buszsofőrbácsi álmatag szeszélyességgel odazár az ajtóhoz és játszhatunk mi is japán, csuris kislányosat. De akár Die Hard-osat is, Bruce Willis-ként leszállunk vagy felszállunk a hatvannal száguldó kinyíló ajtónál.
Hogy azt a…. és ilyenkor elfelejtem. Szidnám, ütném-verném, sikítanék, mert lehetetlen, hogy ennyire felelőtlenek legyenek. Hány balesetet okoztak már? Hány ember sérült meg?
Az utasok rezignált türelmét látva tudom, zöldfülű kezdő vagyok. Felcsavarodik a korlátra egy hírtelen fékezéstől? Egy szó nélkül, jámboran utazik tovább. Edzettek lelkileg és testileg is. Mert láss csodát: eddig még senkinek nem lett baja csak mert 5 métert gurult, felkenődött, nekiment, ráesett vagy kicsavarodott. Kellemesen ringatóznak a gyilkosan száguldó járművön a képzelt Ayrton Sennakra bízva az életüket nevetgélve, cseverészve. De legfőképp kapaszkodva!
Általános kérdéskör Brazíliáról – saját gyártmányú felmérés. Minden válasz megháláltatik!
A segítségeteket szeretném kérni a felmérés kitöltéséhez. Nincs jó vagy rossz válasz. Minél részletesebb a válasz, annál jobb. Köszönöm, pusziiii
Néma gyereknek anyja sem érti a szavát
Szójáték a MUDA szóval, ami némát jelent és a mudar (változni) E/3. formája. Azaz:
Az a város, ami nem hallatja a hangját, sosem fog megváltozni. ( Elfogadható? 🙂 )
Számtalan transzparens van a városban, mely a város és a társadalom problémáira próbálja felhívni (némán) a figyelmet.
Brazil zene – az érem másik oldala
Criolo –
Egy carioca és egy paulistana beszélgetéséből
Össze lehet hasonlítani Sao Paulo-t és Rio de Janiero-t? Egyértelműen nem, mindkettő kiemelkedő, meghatározó a maga módján, a rivalizális, mint ősi éltető erő mégis fűti a két város szülötteit.
Kezdetnek a címhez fűznék egy kis magyarázatot. A haladó brazilológusok átugorhatják ezt a részt, a szüleimnek mindenképp kifejteném ezt a témát. A riói és a sao paulo-i emberről beszélek most egy kicsit. Cariocának, azaz kárióóókának hívják a rióiakat. Csak a Rió városban vagy az egész államban élőket, pironkodom, de nem tudom. ( Furcsamód amikor hallom ezt a szót, mindig az jut eszemben, hogy Romániában a filctollat hívtuk így.) A paulistano a sao paulo-i lakos. Rosszul tanultam meg, ezért tudok most helyes információval szolgálni. Én paulistáról tudtam, az viszont az egész Sao Paulo államban élőket illeti. Aki a városban, azaz Grande Sao Paulo-ban él, az paulistano/a, azaz páulisztááánu/á.
Rió-t nem ismerem. Szegény L, akárhányszor rákérdeznek társaságban, hogy voltam-e, mindenki nekikesik, hogy miért nem vitt még el. Ma már rutinosabb vagyok, ha szóba kerül a téma, szóhoz sem engedem jutni őket. Tény, hogy nagyon közel van a két város egymáshoz, de még nem jött el az én időm. Hamar beszippantott mindkettőnket a munka, idő és pénz is kell hozzá (főleg idő), így nyugtáztam, hogy nem kell sűrgetni a témát, előbb-utóbb úgyis eljutok oda. Ha megyek, fénnyel-pomával, nyugodt lélekkel akarom belevetni magam az Ipanema legendás világába. Sokat csorbítana az élményen, ha csak 1 napot tölthetnék mondjuk egy hétvégén anélkül, hogy láthassak bármit, felfedezhessem a nevezetességeit. Szabadsádot viszont arra nem veszünk ki, hogy Rióba utazzunk.
A várost nem, de a cariocat annál jobban ismerem. Nem könnyű velük dolgozni, bár én csak a filmiparbelieket ismerem. Több oldalról megközelítve így fest a rióiak megítélése: az őshonos carioca ász, világ közepén élő királycsókának tekinti magát. Aki nem helyi, de ott él, a világ legszebb helyének tartja a várost, de szidja a kiszámíthatatlan, megbízhatatlan fajtáját. A páulisztanu pedig (mindenki azt mondja, hogy csak irigységből) nem állhatja. Tagadhatatlan a két város közötti verseny, bár teljesen felesleges az összehasonlítgatás és így a rivalizálás is: ami ott van, itt nincs és fordítva. Ami azért bosszantja (jogosan) a helyieket, hogy a világ csak Rió-ról tud, Sao Paulo-val csak rémisztgetik az embert. Nem tudok pálcát törni a carioca felett, adódott bőven galiba velük, de dolgoztam ugyanolyan megbízhatatlan helyivel is, mint ahogy róluk állítják. Arról már tudok, hogy mennyire link a carioca a sao paulo-i szemével, az ellenkező nézőponthoz sajnos még nem volt szerencsém. Vannak általános klisék, mint Rio a tengerpart, Sao Paulo a munka. Rióban nem csinálnak semmit, Sao Pauloban megállás nélkül robotol az ember. Ez nagyjából így is van.
A filmfesztivál alatt egy nagyon jófej carioca producerrel és egy sao paulo-i ismerősömmel beszélgettünk, aki mindenféle képzőművész, urbánus, kreativ módszerrel szegény gyerekeket tanít. A film, amit a producer jött bemutatni, az egyik leghíresebb brazil képzőművész, Hélio Oticica életét dolgozta fel. Fafi azért jött, hogy a film témáját beágyazhassa a tananyagába. Ekkor hangzott el az a dialógus, ami annyira megragadta a figyelmem. Így a carioca: – Sao Paulo-ban annyira kreatívak az emberek. Annyi érdekes dolog történik itt, amiről Rióban álmodni sem merünk. Erre a válasz: – Igen, mert nekünk nincs tengerpartunk.
Pronto! Íme a kulcs, a magyarázat a sao paulo-i kimeríthetetlen kreativitására. Hát nem így van? Ki a fene robotolna éjjeleket egy olyan helyen, ahol az ablakon kinézve a lábai előtt hever a város, sétál 10 percet, vagy legyen az fél óra, egy óra, és a világ leggyönyörűbb strandján van. Haverok, sör, napbarnított, sportos testek mindenhol. Tengerparton bulizik a város, ott éli az életét. Ez a léhaság kicsit emlékeztet a budapesti életformámra. Abban a gyönyörű városban megelégedtem azzal a kicsivel, ami volt. Ami elég, hogy túléljem a mindennapokat, mulathassak, barátokkal lógjak és élvezzem az életet. Miért lennének az embernek ambíciói, ha mindene megvan, amire vágyik? Rióban tényleg minden adott, hogy az ember úgy érezze, az élet egy véget nem érő nyaralás. ( Nem skatulyázom be az ottaniakat, mert bőven van ott is kreativ zsongás, ma már egyre több, de itt nagyságrenddel erősebb.)
Lehet, hogy ezért sem erőltetem a riói látogatást? Mi van ha én is bekattanok? Összehasonlítom azt az életformát a helyivel? Ha a szomszéd fűje annyival zöldebb, hogyan éljek itt tovább nyugalomban? Most küldetésem van, alkotnom, teremtenem kell, megteremtenem a névjegyem, kitalálni, hogy mit érek, mit tudok. Semmiskedtem eleget, fegyelmezetten, szigorúan arra kell koncentrálnom, ami van és főleg, ami még nincs. ( Ez a vasakarat igazán megnyílvánulhatna tettekben is.) Emlékszem L egyik barátja, egy grafikus művész mesélte, hogy Rióban megőrül, mert egy vonalat nem tud rajzolni. Neki szürkeség, bezártság, Sao Paulo kell, hogy alkothasson.
Így eldöntheti mindenki, életének melyik szakaszában van most, bulizni vagy haladni akar. Aki jönne, ennek tükrében döntsön a kettő között. Bár akinek olajmágnás, szappanopera sztár vagy tengerparti fagyiárus ambíciói vannak, Rióban mesést karriert futhat be. Aki pedig olyan szerencsés, hogy valami szuper munkát tud Rióban megcsípni, híven a fajtámhoz, irigykedem egy kicsit én is…. és egyébként is millió érvem van arra, miért jobb az élet Sao Paulo-ban 😉
A képeket egy sao paulo-i csapat alkotta. Az ötletet a Paris vs New York illusztrációi adták annak alkalmából, hogy a két város születésnapja igen közel van egymáshoz és ahogy mondtam, a rivalizálás elengedhetetlen.A legelső képen a sao paulo-i és a riói kövezet mintája található, ami tényleg nagyon tipikus.
A többi kép megtalálható a hivatalos oldalon:
São Paulo – Tom Zé
A lenti graffiti Tom Zé dalának a kezdősorát idézte:
São, São Paulo meu amor, São, São Paulo tanta dor.
(Tom Zé 8 millió lakosról énekelt 1968-ban. Röpke 45 év alatt 20 millióra duzzadt ez a szám.)
São Paulo meu amor, São Paulo tanta dor
(Szerelmem Sao Paulo, mennyi fájdalom São Paulo.)
Bár már egyszer szerepelt ez a kép, ma ismét felrakom, mert tökéletesen megtestesíti ezt a reggelt. Itt csak annyit mondanak: ‘Ninguem merece’, azaz senki nem érdemli meg. Mit? Ezt a lélekszomorító borús, szürke, depis reggelt. Napok óta megállás nélkül esik, rémisztő, apokaliptikus hangulatúvá festették a várost a fogságukban tartó fekete felhők. São paulo-i nyár, são paulo-i időjárás. Aaaah, már el is felejtettem.
Sonhando – Anelis Assumpção
