Áztatom a gondolataim

(Szintén egy múltbéli szösszenet…áprilisi talán.)

Mostanában egyre több időt töltök a fürdőkádban. Megnyugtat, ellazít, elfeledteti mindazt a megpróbáltatást, amit nap mint nap vívok a munkahelyen. Egy kis só, forró víz, gyorsan keresek egy filmzenét, egy könyv, csobbanás a forró vízben és csak áztatom magam. Tegnap is elkapott az eső, tegnap is csuromvizesen értem haza. Kiszámíthatatatlan, sao pauloi időjárás. Mindenki figyelmeztetett, mégsem akartam elhinni. ( Józanész és képzelőerő nem jár mindig kéz a kézben. Mi a fenét is vár az ember egy trópusi országtól, ahol a világ legnagyobb vízhozamú folyója van? De mi a helyzet a képeslapokkal? Az örökkön tűző nappal, a kék éggel és a pálmafákkal… Ó, a hülye külföldi, hogy mindent el lehet vele hitetni.) Ahogy kinézek az ablakon, csak a szomorú, nedves szürkeséget látom. Mindig London jut eszembe. Nem is nehéz párhuzamot vonni a két életstílus között. Munka és elszigeteltség. A legnagyobb párhuzam mégis inkább az, ahogy a nap hiánya befolyásolja az ember hangulatát. Ahogy rányomja a bélyegét arra, ahogy az életet szemléljük. Borus, melankólikus, megfáradt. Kicsit minden kilátástalanabb és magányosabb. A Nap hiánya rányomja bélyegét az én hangulatomra is. Mintha napelemmel működnék. Lemerűlve, halványan pislogva operálok. Elhomályosult emlékeimben mereng az a tevékeny és reményteljes időszak, amikor úgy éreztem, azon nyomban meghódítom a világot és semmi sem állhat az utamba. Búskomor nosztalgia és hullafáradtság. Maradnak a lassan kavargó gondolatok, ernyedt végtagok és a remény, hogy a gőzzel szépen elillan a fejemet elnehezítő gondterheltség is. Mire úszóhártyát növesztek, sikerül megszabadulni a napi robot súlyától és készen állok arra, hogy egy lendülettel fejest ugorjak… az ágyba.