1.
Könnyen megfeledkezünk a szépről, a boldogságról és az egyszerű örömökről, amikor belekerülünk a taposómalomba. Rohanunk mi is a tömeggel, bár nem tudjuk, hogy miért. Elégedetlenek, ingerültek vagyunk, amikor nem lenne rá okunk. Hajtjuk azt, ami még nincs. Még nincs? Akkor nem is vagyok boldog. Meg kell szereznem. Minden áron. Addig nem nyugszom, harcolok, mennem kell, bizonyítanom. Eredmények kellenek. Pedig. Pedig nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy korábban mi jelentett örömet.
Mi jelent örömet ebben a pillanatban? A hajnal, a lágy, selymes levegő, a pénteki forgalom felszabadult zaja, az utca túloldaláról kiszűrődő szamba zaja. Zajosak az utcák, felszabadult, örömteli péntek. Ma mulatunk. Valahol füvescigit szívnak – erre mondanám azt, hogy este é o Brasil. Erkélyről szemlélni a rohanó, mulató, brazil életet a betonrengeteg közepén. Nem a tenger zaja, nem is a pálmafák susogása, hanem ipari zaj, helikopter, meg a SZAMBA. Én megbocsátom a légszennyezettséget, a koszt, a rohanó világot. Most mindent.
Szamba. Jókedv és vídámság. Életöröm, felhőtlen ringatózás, rütyőzés.
2.
Itt csüngök az erkélyen és ácsingózom a mulató nép után. Szamba az utca másik oldalán, színészekből összeverődött vásári zenészek alattam. Mosolygok. Boldognak mondhatom most magam. Valahol titkon a saját beteljesülésemről ábrándozom. Hogyan, kinek, hol fogok énekelni, ki hol fog megtapsolni. Ki milyen elismerő tekintettel, irigységgel, tisztelettel, rajongással vesz majd körül. Várjatok csak, érkezem. Nincs más választásom, meg kell próbálnom. Minden énekes hangjában azt hallom, hogy én hogyan csinálnám. Sóvárgok, mert én is szeretném, de nem merem.
Hallgatom ennek a húsz milliós szörnyetegnek a zaját, és most valahogy szeretem. Pedig nem ismerem, nem látom és nem értem még.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: