( Valamikor februárban írhattam ezt a pár szomorkás sort. Rá két hétre megoldódott a dilema, találtam munkát, nem is akármilyet. Most is hatodik hete van, a filmfesztiválos munka után. Hasonló cipőben járok. Elég türelmetlenül, bevallom. Lehet vizsgálni a kórtünetet 🙂 ) ‘Három napja nem eszem, se sokat se keveset.’ Ez zsong a fülemben.
Hatodik hete vagyok összezárva önmagammal, a félelmeimmel, kudarcaimmal, a vágyaimmal és a tulajdonképpeni elviselhetetlen határozatlansággal, hogy mit is szeretnék. Mit szeretnék magamtól és az élettől.
Hatodik hetem egyre határozattabban tárja fel előttem a lehetőségeimet, de leginkább a korlátaimat. Én, mint nő, más országból, más anyanyelvvel, kultúrával, tudással – vagy inkább annak hiányával, mire vihetem itt.
Hatodik hete kell megküzdenem a munkakeresés keserű és lélekörlő hatásával, amitől még randa is leszek.
A belső hangot, a belső büntető nyomást nem tudom elhalgattatni. Alig van egy kis nyugtom tőle.
Hatodik hete minden reggel kinyitom a szemem és arra ébredek, hogy ismét egy nap. Ismét egy nap, amikor muszáj valami eredményt felmutatni, amikor már nem lehet, nem szabad kudarcot vallani. Amikor nem mondhatom neki azt este ismét, hogy sehogy nem telt a napom. Semmi nem történt. Amikor a tettvágy, az évek óta hurcolt vágyak, igények folytogató hatása mindent elnyom.
Hatodik hete kell megküzdenem saját kudarcommal – ismét.
Pedig milyen szép beteljesülése ez a mi történetünknek.
Azok a napok, amikre annyira vágytunk. Aminek hosszú-hosszú sorokat szenteltünk. Amitől féltünk, de nagyon vágytunk rá. És pont úgy is történik.
Félálomban keressük a másikat. Keressük a karját, az arcát. Keressük, hogy megérinthessük, hogy érezzük, hogy igen, a másik itt van mellettem. Keressük, hogy kifejezzük, hogy itt vagyok, szeretlek és boldog vagyok, hogy veled alhatok. A másik megnyugtató közelsége, ami mindenféle zsibbadtságot, elgémberedettséget enyhít. Csak annyit akarok, hogy érezd, hogy itt vagyok. Érezd, hogy veled vagyok. És szükségem van a közelségedre.
Az álmos reggelek, amikor felhúzza a redőnyt és betőr a reggeli fény. Követelőző, üde, friss reggeli fény. S bár még félálomban vagyok, csak egy csókot akarok neki adni, hogy tudja, én is résztvállalok a hétköznapi életből, a szürke hétköznapokból és felkelek vele. Amikor csak ülök az ágy szélén kócosan, álmosan, gyűrötten. Nézem ahogy készülődik, öltözködik. Lassan, nyugodtan, megfontoltan…álmosan. És várom a pillanatot, hogy elköszönjünk, mert tudom, hogy akkor odajön hozzám és megölel, csupaszívből, csupaerőből. Egy bíztató, óvó, támogató, szerető ölelést ad. És hozzá ugyanolyan erővel, lendülettel és szeretettel kapok egy útravaló csókot.
Útravaló, amikor ki sem mozdulok a házból?
……….
