Hogy életben maradjon, ha valakit idevetne a sors kegyetlen marka.
SZÁUDÁDZSÍ
Kezdetnek ennyi elégséges is.
( Ja: hogy mi is ez? Saudade, azaz a hőn szeretett kifejezés, amit az emberek olyan sűrűn használnak. Saudade-ja van, ha már nem látta egy napig a szerelmét, a barátait, saudade-ja van egy hely után, egy szituáció után. Azaz hiányzérzet, nosztalgia helyi brazil formája… com muito carinho.. na ezt a következő alkalommal.)
Jabuticaba gyümölcs, amit először ezzel a dallal ismertem meg Gabinhának és Petrának köszönhetően. Emlékeztek lányok, milyen nagy brazil lázban égtünk? Azóta bármikor hallom ezt a dalt vagy látom a gyümölcsöt, mindig ti jutottok eszembe. A gyümölcs számomra teljesen megtestesíti ezt a nevet, pedig biztosan ez is egyike az őshonos indián neveknek. Jabuticaba: illatos, husos, sötétlila héjú, finom ritkaság. Múltkor magamba is tömtem fél kilót. Támasztva a púltot, nyakig gyümölcsfoltosan képzeletben utaztam, emlékeztem és veletek vihorásztam. Milyen jó lett volna pedig egy tálból…jabuticabazni… azaz zsábucsikábázni 🙂
Szóval az úgy történt, hogy születésnapi bulira voltunk hivatalosak. Fontos tudni, hogy az átlag korhatár 40 felett volt, mi voltunk a legfiatalabbak. Rámjött a para, hogy nem vagyok ezek közé az emberek közé való, egyébként is mindenki szuperfontos meg miegymás. Arra számítottam, hogy kis asztalkák mellett üldögélünk egy folytogatóan puccos környezetben, kedvesen elbeszélgetünk egy pohár borocska mellett, felszolgálók járnak körbe ezüst tálcáikkal, bájosan mosolygok, mert valójában rám sem hederítenek és pronto. L sem nagyon tudta, hogy mire számítsunk, csak annyit tudtunk, hogy az ünnepelt valami híres séf, a férje pedig szintén neves fotós-kurátor. Szimpatikus emberek, gyönyörű házban élnek és…ennyi. Ehhez képest életem legviccesebb bulijában voltam, ahol kis harmincasként szendén andalogtam a vadul ropó örökifjúk tömegében, mindenki figyelmes és elképesztően szórakoztató volt. Persze megint levettek a lábamról: sziporkáztak, érdekességeket vonultattak fel a magyar ismerettségükről, ilyen magyar származású ismerős, olyan magyar származású újságíró, ‘következő állomás Budapest lesz’. Érdeklődtek, meséltek, ötleteltünk, tanácsokat adtak, közben kihámoztam, hogy ki, milyen fontos, érdekes és máris otthon éreztem magam. Aztán valahonnak előkerültek a jelmezek – és ekkor szabadult el az eufórikus hangulat, amiből szabadkozva, pironkodva menekültünk el hajnali négykor. Mert ugye, mit mondhattunk volna: Nem bírjuk tovább? Az egész banda ott volt még, könyörtelenül tolták – 40 és 80 között.
Szolgáljon ez intésként nekünk, akik hátrahagytuk a zavaros huszas éveinket, nyafogunk és néha nevetségesek is vagyunk nagy beletörődöttségünkben, hogy bizony van élet 30 után. Sőt úgy tűnik, 40 után kezdődik csak igazán 😉 Egész hétvégén ezeken a képeken nevettünk. Mert mit akarunk? Fiatalok vagyunk, előttünk az élet és 60 után is ugyanolyan lükék és huncutok lehetünk, mint fiatalon. Legfeljebb kicsit óvatosabban pogózunk 😉
(Jaj remélem nem teszek rosszat azzal, hogy felrakom ezeket a képeket. Igyekeztem a legkonszolidáltabbakat kiválasztani 🙂 )
Hónapokkal ezelőtt felraktam egy irományt, amit még otthoni, elkeseredett pillanataimban írtam. Találtam egy újabbat.(Van bőven.) Elszomorít, hogy mennyit kopott a szókincsem, de nem is búslakodom ezen, mert az sehová sem vezet. Ugyanakkor érdekes tükör ez arra, hogyan fejlődik az ember élete, hogyan változik a gondolkodásmódja. Ezt 2010 májusában írtam, felejthetetlen párizsi pályafutásom után. Akinek van türelme és kapacitása… érdekes lehet. ( Lineáris gondolatmenetet kedvelőktől elnézést kérek és óvva intem őket…)
Magányos merengések
Magányosnak érzem magam. Egyedül vagyok egész nap. Nem beszélek egész nap. Csak a gép elé meredek egész nap.
Afféle száműzetés a világból, aminek információáradatával az Interneten keresztül tartok kapcsolatot. Aminek eseményeiben, fejlődésében, örömében, bánatában nem veszek részt. Nem bandukolok álmosan, karikás szemekkel a metróhoz, hogy sok száz, hozzám hasonlóan mogorva ébredezővel vánszorogjak a munkahelyre. Nincsenek megszokott helyek, megszokott útvonal, sarkok, arcok, helyek. Nem is tudom, hogy hiányzik-e valójában. Csak kirekesztettnek érzem magam a mindennapokból és túlságosan is elszigetelődöm a valóságtól, ami túlzott érzékenységet is eredményez. Picit félek az emberektől. És nincs is kedvem beszélgetni. Pedig tudom, hogy ha valaki áldozatommá esik, végtelen szóáradattal terhelem, fárasztom, untatom. Hiányzik a létemből, a csevegés, csacsogás, elmélkedés. Annyi összegyűlt benyomás, gondolat van bennem.
De jó itt az albérletben ismét. Bár elkeseredett egésznapos, reménytelen munkakereséssel telik az idő, ha kinézek az erkélyen a kertre, azokra az egymással színben és pompában versengő fákra, amik nagy összevisszaságban, tömegben, egymás hegyén hátán alkotják ezt a nagy dzsumbujt, akkor nagyon örülök, hogy ezt láthatom. Hogy megélhetem. Ezt látom, ha kinézek az ablakon. A tavasz színeit. Az élénk zöldet ellentétben a sötét éggel, az eső friss illatát az orgonával keveredve. Nos ezek az apróságok igen nagy örömet okoznak napközben. Nem is beszélve arról, amikor szikrázó napsütésben, madárcsicsergéssel kezdem a reggelt. Akkor jó. És boldog.
Az embernek meg kell tanulnia boldognak lenni. És leginkább vigyáznia kell a boldogságára. Őrizni, tartogatni, elraktározni és legfőképp emlékezni, hogy legyen miből meritkezni, hogy erőt adjon.
Mennyi számtalan ok szól az elégedettség mellett az elkeseredéssel és a reménytelenséggel szemben. Egy szép lakás, gyönyörű kert. Egyáltalán egy hajlék, ahol az ember méltóságban és diszkrécióban élheti meg bánatát, örömét, mégha magányosan is. Kényelemben lenni magányosnak, nem érhet fel azzal a szomorúsággal, amikor utcán, emberek között, hajlék nélkül magányos.
Továbbá van egy társ, aki segít, támogat, jelen van. Aki éberen tart, akiért erősnek, kitartónak kell lenni, aki nem engedni lanyhulni a lángot. Akit bizony fel kell vidítani, boldoggá tenni, feladatokkal ellátni. És akkor máris adódik egy cél, egy feladat, egy pici küldetés. Bár ez a lelkesedés sem régi fényében tündöklik. Kicsit megfáradt, megtört.
(Talán a zene hatása az, ahogy írok most. Mennyire fontos is nekem a zene. Szeretném ha minden pillanatomban kísérne. Az viszont örökös merengést, ábrándozást, mélázást eredményezne. Nem nagyon tudok úgy zenét hallgatni, hogy közben mást csinálok. És fordítva. Magával ragad a zene,érzelmeket, indulatokat vált ki. Így, hogyan is lehetne bármire is összpontosítani. Számomra a zenehallgatás mindig a zenére való teljes figyelést jelentette.)
Csak magamról írok…és egy internetes blogon, amit más is megláthat, elolvashat. Remélem nem.
Ez talán azért van, mert én jelentőséget tulajdonítok minden apróságnak. Fontosnak tartom megőrizni a láttottakat, hallottakat. Emlékeimben konkrét szavakra nem emlékszem. De annál inkább a helyzetre, a helyszínre, a színekre és indulatra, amit akkor átéreztem, legyen boldog, szomorú vagy dühös. És a benyomások? Belekerülnek egy nagy üstbe és forrnak, bugyognak, előtünnek vagy eltünnek. Ez az üst pedig a kobakom és a lelkem. Az a kondér, ami a boldogságunkat irányítja. Azt a képességünket, hogy hogyan tudunk megbírkózni a jelenünkkel és önmagunkkal. Hogyan szembesülünk a tulajdonságainkkal, annak változásával és hibáival. Legtöbbször az embernek nincs ideje erre. Rohan. Millió dolga van, el kell intézni, fejben tartania dolgokat. Akkor nincs idő szembesíteni, ítéletet vagy eredményt hírdetni. De talán nem is baj. Az események lelassulásával, a tevékenységi kör szűkülésével azonban magunk felé fordul a figyelmünk. Észreveszünk, kiszurunk olyan dolgokat, amit addig nem. És el kezdünk sokmindenben kételkedni, ami addig fel sem merült bennünk. Ez a szembesülés folyamata, ami még nehezebb ha mások is szembesítenek adott dolgokkal. Itt természetesen a negatívumokat, hibákat értem. De mi is számít hibának? Mikor követünk el hibát, mikor vétünk mások, vagy magunk ellen? Mikor hozunk rossz döntést, vagy mikor hoztunk rossz döntést a múltban, amivel nincs mese, most szembesülnünk kell?
A tökéletességre való törekvés igen nagy teher. Saját magunk és más számára is. Örökös kételkedést és elégdetlenséget eredményez. Amit mások sokszor rossznéven vesznek és ami nem tudja elkerülni azt, hogy végül mindenki csak a negatívumot lássa bennünk….
Kezdek belebonyolódni….talán túl sokat gondolkodom.
Egy szabadtéri kiállításon találtam ezt a feliratot az Avenida Paulista-n. ( Épp rohantam valahová, amikor megláttam egy építkezést elkerítő falon.) A kiállítás címe: Microroteiros da cidade, azaz Miniforgatókönyvek a városról. Élet a városban, annak különböző szakaszaiban, különböző társadalmi rétegeket, életformát bemutatva. Egyetlen referencia emigránsokra az egész hatalmas felületen ez az egy volt: egy magyar emigránsról. Furcsa volt ezt látni a rohanó pauliszta létben: egy történelmi vonatkozású feljegyzés abból a csöpp országból, ahonnan én jöttem. Elcsodálkoztam, gyorsan lefényképeztem és rohantam tovább.
A szöveg lefordítva így szól:
1957.02.25: magyar (férfi). Fagyit akar. nem beszél portugálul. A fagylaltos tábláján felirat: ma. mutatja a pultosnak. pultos: 25. nem vesz. nagyon drága.
Hölgyeim és Uraim, szeretném bemutatni Önöknek a híres Auditório Ibirapuera-t.
A koncertterem Sao Paulo legnagyobb és legszebb, központi fekvésű parkjában, a Parque Ibirapuera-ban található. Bár többször elbicajoztunk mellette, belülről még nem ismertem. Olvastam anno a híres épületről, aminek a színpadát hátulról megnyitva hatalmas szabadtéri színházzá tudják varázsolni. Az épület alapkoncepciója egy fektetett háromszög, ami olyan mint egy félbe vágott, trapéz alakú piramis. (Pontos építészeti meghatározással élve… magasságos!) Jellegzetességét a magasba csapó, vörös lángnyelv adja, ami a bejárat. A tervek már az 50’-es években készen álltak, a matuzsálemi kort megélt brazil építész, Oscar Niemeyer alkotása. Hogy ott felejtette volna Oscar bátya a fiókjában vagy csupán lefoglalta minden energiáját Brazília teljes átalakítása, a terv végül csak egy fél évszázad után, 2005-ben valósult meg. Azóta a város legnagyobb presztizsű eseményei, koncertek, divat show-k, zenei díjátadók mind-mind itt kerülnek megrendezésre.
A sao paulo-i nemzetközi filmfesztivál nyitóünnepségét is itt tartották. Így sikerült végül belülről is megismernem az Auditóriumot.
Az első képen az épület főbejárata látható. A másodikon a kolégáimmal pózolunk. ( Kiderült, hogy a fiú, akivel a képen vagyunk, Anita barátnőmmel együtt lógott párizsi ösztöndíjuk alatt… Sao Paulo azért annyira nem kicsi és mégis.) A harmadik képen az Auditórium belső tere látható. Épp a No című film producere ad interjút egy helyi TV-nek. Most fedeztem fel, hogy a negyedik képen a volt főnököm ad interjút. (Nagy filmes kutya, mindenki ismeri a filmes világban. Csak kimondom a cég nevét és már azonnal csillognak a szemek. Sőt, európai berkekben is tudják, hogy ki is az a Jean-Thomas a brazil filmpiacon. Amikor a European Film Promotion egyik kolégájával beszéltem, és megemlítettem, hogy neki dolgoztam, örömmel konstatálta, hogy megismerhet valakit a csapatából.) A két utolsó képen pedig pont az a bizonyos szabadtéri színpad látható: a fesztivál utolsó napján Murnau 1922-es némafilmjét, a Nosferatut mutatták be a Brazil Nemzeti Filmharmónikus Zenekar kíséretében. Sao Paulo esti fényei mellett, élőzenés némafilmen kuporogni a fűben igazán nem rossz dolog na.
Egyetemi éveimből mélyen megmaradt bennem egy név: Tarkovszkij. Egy orosz filmrendező neve. Bár az égvilágon semmit nem tudtam róla, rövid idő alatt arra a következtetésre jutottam, hogy egyetlen filmjét sem akarom látni, egy sort sem akarok olvasni róla, nem érdekel. Sikerült ismeretlenbe is száműzni a nagy mestert. Ennek pedig igen egyszerű oka volt: ha az ember akkoriban szóba elegyedett a parnasszusi magasságokban trónoló filmszakosokkal (mondanom sem kell, hogy tisztelet illeti a kivételt) két perc alatt fölényesen elintézték az illetőt azzal, hogy Tarkovszkij a király és a dilettáns alja azt sem tudja, mi az a filmművészet. (Beletrafáltak, mert nekem fogalmam sem volt, hogy ki az, ráadásul egyetem előtt tényleg szinte semmit nem tudtam a filmről, mint hetedig művészet.) Nagy divat volt akkoriban, mert minden, magát kivételesnek és egyedinek tartó cinefil (elsüllyedek szégyenemben, de fogalmam sincs, hogy mondják ezt magyarul) ezt a nevet hajtogatta – Truffaut, Godard e Bunuel apó mellett. Ennyi űberművelt filmenciklopédia mellett jól elszégyelltem magam, végül annyira irritált a kioktató dumájuk, hogy visszavágásképp bájosan megkértem őket, hogy ajánljanak mai rendezőket. Lett belőle sértődött kuss és nagy nulla a filmszakos barátok számát illetően. (Fiatalság, bolondság. Mit is fogtunk fel még akkor, 20 évesen a világból?) Gőgös sértettségemben, amikor jól elintéztek a filmszakos felvételin, csak azzal vígasztaltam magam, hogy így legalább a büdös életben nem kell szenvednem Tarkovszkijjal. A sors huncut fintora, hogy 10 évre rá, a világ másik sarkában visszaköszönt ez a név.
Amikor elkezdtem dolgozni a filmfesztiválon, kiderült, hogy a fesztivál, a nagy orosz rendezőnek, Andrej Tarkovszkijnak emléket állítva kiállítást, retrospektív vetítéseket szervez, gyűjtemény, kerekasztal beszélgetések, orosz rendezők garmadája és egy teljesen felajzott brazil moziközönség visszhangozza két héten keresztül azt a bizonyos nevet. Megmosolyogtatott, mert egyből megrohamoztak az egyetemi emlékek a hátulkötős évekről, a saját, ostoba gőgömről és azon bizonyos emberek üres hencegéséről.
A fesztivál vége felé megnéztem a rendező polaroid képeiből rendezett kiállítást… Csodaszép! Kalandos életéről is sikerült egy keveset megtudnom. Mondanom sem kell, hogy arra a következtetésre jutottam a nagy Brazíliában, hogy… tramtatatatam, pampam: szeretném megismerni az összes filmjét és megtudni, hogy ki volt ez a nagy mágus. Ideje nekem is hasonló okosságokkal traktálnom… önmagam.
A nyitóünnepségre menet ott kuporogtunk a kisbuszban Tarkovszkij fia mögött, hangosan csacsorásztunk egymás között portugálul és a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, hogy a filmtörténet ikonikus alakjának a fiával zötykölődünk a sao paulo-i dugóban.
Ez jutott hát nekem a nagy Tarkovszkijból.
Ráolvasással talán működni fog?
(Ez a dal valahogy mindig megtalál az év ezen szakaszában. Harmadjára bukkan fel az életemben és eddig mindig meghozta a változást. Tavaly kora ősszel vártam a nagy ismeretlent ezzel a dallal. Emlékszem, aznap, amikor sip-sup kipakoltak a munkahelyemről, pont lomtalanítás volt Budán. Nem mondhatom, hogy én lettem volna a legtökösebb műkincsvadász, aznap mégis találtam valamit, ami az én útravalóm volt. Hajnali kettőkor nekiindultam a mi utcánknak, a Felvinczinek. Semmilyen időbeli megkötésem nem volt, szabad voltam, mint a madár. Emlékszem a langyos, nyárvégi melegre, a csendes utcára, a megkönnyebülés, szabadság, ugyanakkor félelem és elveszettség érzésére. És ezt a dalt hallgattam. Mit is találtam ekkor?
Egy hatalmas bőröndöt. Rozsdás, foszladozó, penészes böröndöt.
Jelnek tekintettem, hittem, akartam pedig halvány lila gőzöm se volt arról, hogy hogyan alakul az életem. (Éreztem, hogy túlmisztifikálom az egész szituációt, épp, hogy nem halucináltam – nem ittam, nem szívtam, de olyan jó volt egy kis csodát teremteni magam köré.) Még csak nem is sejtettem, hogy 2 hónapra rá már bőröndben lesz az életem, 4 hónap múlva pedig két bőrönddel hátrahagyom még a kontinenst is.
Nem sejtettem – de reméltem. Hajtogattam magamnak, hogy ez a változás jele, ez az én szabad jelzésem.
(Egy egész estét sikáltam, hogy végül csinos virágtartóként funkcionáljon . Virító, sárga krizántémok díszítették arra a 2 hónapra, amíg még otthon voltam.)
(Menthetetlen az ember az emlékeivel szemben. Bár szerintem ez nem is nosztalgia, csak próbálom feleleveníteni az emlékeim, hogy meg tudjam örökíteni azokat.)
A változás az a levegőben van – ha akarom, ha nem. Tudom, tudom, elcsépelt személyiségfejlesztő duma: már csak rajtam múlik, hogy milyen irányba halad. (Jelentem neki álltam cikkeket keresni a ‘Hogyan kerekedjünk felül a lustaságunkon? Hogyan kerekedjünk felül a tétlenségünkön?’ és a ’ Hogyan fókuszáljunk? témakörben. Luciano azt mondta dilis vagyok. Két hete végeztem a fesztiválon, dolgozom a terveimen, összehoztam a találkozót a Duna TV és a TV Cultura között, mit akarok még. Mit is? Változást. ( Még több munkát 🙂 )
(Annál leleményesebben és elragadóbban.)
A képet a híres recifei kerámiatorony alkotójának, Fransisco Brennand műhelyében láttuk.
