Most, hogy lett egy szusszanásnyi időm, nosztalgiázom és múltat idézek, pedig már jövőbe tervezek és nagyon élvezem a jelent. Csak így egyszerűen.
Eszembe jutott, hogy hónapok óta ízlelhetem azt, ami annyi ideig az elérhetetlen trópusokat jelentette és bár hozzászokhattam volna, akárhányszor megérzem azokat az illatokat, megjelenik a csiklandozó érzés, hogy ami csak ábránd volt, most valóság.
Rám nagyon erős hatással vannak az ízek, iIllatok, mélyen az emlékezetemben vésnek pillanatokat, lelkiállapotot, sőt egy egész korszakot.
Emlékszem évekkel később megéreztem valakin azt a parfümöt, amit egyetem alatt használtam, eszembejutott minden: barátok, szerelem, bulik, tanulás, küzdelem, álmok. Most a születésnapi tortámon meggyújtottak egy csillagszórót. A csillagszóró illata mindig a család meghitt melegét idézi fel. Karácsony Máramarosszigeten, várjuk az angyalkát, megszólal a csengő az előszobában, megjött, szaladunk, énekelünk, csillagszórót gyújtunk. A menta tea íze mindig Bálint mamára emlékeztet. Tisztán emlékszem arra az estére, amikor Londonba költözésem első napjaiban ittam, Bálint mama halála után és jól elpityeregtem magam, mert egyszerre megrohamoztak az emlékek a finom reggelikről Sófalván, a tűzhelyen készített bundáskenyérrel és a citromos menta teával. A tea illatábam benne volt az emlék, ahogy kicsigyerekként fontoskodom és feleselgetek a konyhában, a nagymamám pedig sürög-forog a tűzhely körül és megállás nélkül szórakoztat ízes, székely vicceivel.
Múlt nyáron Windsorban sétálgatva elmentünk egy étterem előtt, ahonnan áradt az olajszag, a tagadhatatlan, angol ’fish and chips’ szaga. Egyszerre eszembejutottak a nehézségek, amit azok a bizonyos tanulóévek jelentettek Londonban. A pincérnői munkák, a kinlódás, a nyelvi megbéklyózottság első nagy küzdelme és az a bizonyos, filmbeillő felmondás, amikor az étterem konyhájában a szakáccsal üvöltve, megaláztatást nem tűrve kivágtam a lengőajtót, lerángattam magamról a kötényt és tudomására adtam az egész étteremnek, hogy otthagyom azt a rohadt helyet.
A garnélarák ízéről mind a mai napig az jut eszembe, amikor Cannes-ban, a filmfesztiválon el akartam menni Michael Haneke filmjének a bemutatójára. Utolsó pillanatban kezembe nyomtak egy meghívót: – Fuss Tünde, fuss! Csípd ki magad, menj! Hazarohantam a kis lakba, ahol megszálltunk és ezzel véget is ért a glamour aznap estére. Elfelejtettem a riasztó kódját, ami többszöri próbálkozás után is gyilkosan sípolt, biztosan veszítettem 10 évet a hallásomból és végül a medence szélén kötöttem ki egy villával kinyitott borosüveggel, amit fenékig kiittam. Mire hazajöttek a munkatársaim, teljesen el voltam ázva és ekkor készítették azt a vacsorát garnélarákkal, amiből az étel illatán és a zavaromon kívül semmire nem emlékszem, se arcokra, se magamra. (Ja, a legutolsó próbálkozáskor jól ütöttem be a kódot. Amikor a többiek nyugodtan besétáltak a házba és a riasztó nem szólalt meg, azt hittem befordulok a medencébe.) Sorolhatnám még naphosszat az ízek, illatok hatását, hogy milyen emlékeket, érzelmeket idéznek fel, melyik országban, kiknek a társáságában. Megállapíthatom, hogy az orrom és az ízlelőbimbóim rejtik emléktáram aranykulcsát.
Brazíliát, az egzotikus országot annak életörömével, napsütéssel és a tengerparttal számomra három íz, illat jelképezi: a maracuja, a Guarana üdítő és a goiaba, vagy ahogy Európában mondják, a guava. Mind a mai napig bármikor egyek-igyak belőlük vagy csak megérezzem az illatukat, egyszeribe előtűnik az a trópusi ország, amiről mindig is álmodoztam.
O meu Brasil.
Ha Guaranat iszom, mindig eszembejut az első repülőutam ide, amikor a fedélzeten először megkóstoltam. Furcsa volt, nem tudtam eldönteni, hogy ízlik-e vagy sem, de mindenképp nagyon egzotikusnak találtam.
Benne volt az idős steward jókedve, a bossa nova ritmusa, a színes kavalkád, ami már a repülőn fogadott és mindaz az országról felállított klisé, aminek vajmi kevés köze van a brazil valósághoz. A Lambada, Izaura és a Nincs kettő négy nélkül világa. Igen, ezt érzem a mai napig, bármikor kinyitok egy Guaranat. Megmosolyogtat, jókedvre derít és emlékeztet arra, hogy magasságos egek, tényleg Brazíliában vagyok.
A maracuja mindig is az első helyen volt a listámon. A brazil maracuja más, mint amit otthon ismerünk. Sárga héjú, méretes, húsos gyümölcs, olyan intenzív illattal, aminek nyomába sem ér a lila héjú portugál vagy ázsiai maracuja.
Emlékszem első utam után Európába visszatérve mindent doptam egy maracuja mousse-os sütiért vagy a gyümölcsléért. Magyarországra hazaköltözve találtam egy bizonyos Angliában forgalmazott maracuja levet és mindenkit elkápráztattam a csöppet sem hasonlító mousse-ommal. Évekkel később pedig teljesen véletlenül leltem rá az igazi, brazil maracujára a fővámtéri piacon. Fonnyadt, összezsugorodott, sárgás-zöldes kis gumók voltak, amit egyből felismertem. Az árusoknak halvány gőzük nem volt, hogy mi az, ki akarták dobni és értetlenül áltak, amikor megállás nélkül hálálkodtam, áradoztam és megvettem az összeset. Majdnem elsírtam magam a gyönyörűségtől, amikor felbontottam az elsőt. A szürke, lucskos, pesti télben egyszerre megrohamoztak az emlékek: napsütés, pálmafák, nevetés és jókedv. Készítettem egy hatalmas adag mousse-t és egyszerre felfaltam az egészet. Túlzás nélkül, két napig rosszul voltam. Mai napig a desszertek királynőjének tekintek mindent, amiben van maracuja. Feketelistára került a hűtőnkből, mert ellenállhatatlan, felzabáljuk, megdagadunk.
A goiaba emlékidéző hatására pedig csak nemrég jöttem rá. Amikor kicsit el akarok menekülni a sao paulo-i betonrengetegből, eszem egy guavas fagyit, gyümilevet vagy sütikét.
Ez a gyümölcs egyből felidézi a brazil tengerpartot, a gazdag reggeliket a frissen készített gyümölcslevekkel és a guava fűszeres illatával, ami elvegyül a friss, tengeri szellővel. Legalábbis az emlékeimben. Nordeste szimbolikus sütije is fenséges guava töltelékkel készül. A ’bolo de rolo’, azaz tekert süti. (Szentséges Mária, tudom, hogy nem így mondják magyarul, de nem jut eszembe.) Sőt, tegnap ettünk guavas-túrós desszertet.
Folytassam?
Egyszer összegyűjtöm, mik lehetnek azok az illatok, melyek tipikusan jellemzik az országot. Az édeskömény mindenképp. Bárhová menjünk, a mosdókban édeskömény illatú folyékonyszappan van. Kaptam egy parfümöt, pitanga gyümölcs kivonatból készült, le sem tudom fordítani. Északon őshonos gyümölcs – legalábbis a paulisták szerint.) Jellegzetes, trópusi, helyi. Ezt is védőpáncélként használom a kockaélet ellen. Belebújok a ruhámba és máris pálmafák alatt érzem magam.
Aki pedig sao paulo-i jellegzetes illatokra kíváncsi, küldhetek egy kis koncentrált szmogot, amit sehol máshol a világon nem érezni.