Egy hete 36 fok, ma 3 fok.
Rakják fel a karácsonyi díszeket.
São paulo-i tavasz.
( Nem csavarodok be, csavarodok be, neeeem…)
Nincs kettő négy nélkül
Caipirinhas jó reggelt!
Mert a NINCS KETTŐ NÉGY NÉLKÜL teszi teljessé az életünk, adja vissza az életbe vetett hitünk és remélem meghozza a kedvetek, hogy meglátogathassatok. Én ezt a filmet tekintem A FILM-nek és biztos vagyok benne, hogy a tudatalattim emiatt a film miatt is vezérelt ide. Apucikám, sok szeretettel Neked, a megállíthatatlan nevetéseink emlékére, amikor azért néztem a Bud Spenser&Terence Hill filmeket Veled, mert olyan jóízűen hahotáztál, hogy engem az nevettetett meg. Sajnos nincs magyar trailer, de gondolom fújjuk kívülről anélkül is.
NINCS KETTŐ NÉGY NÉLKÜL förevör, azaz para sempre!!!!
Brazil divatmagazin óverdóz(i)
Júniusban, félévi itt-tartózkodás után arra a következtetésre jutottam, hogy megérett az idő egy kis nőcis önkényeztetésre: vettem egy halom divatlapot. Elvégre divatban is élen jár az ország, pont a híres são paulo-i bemutatók után jártunk és halvány fogalmam nem volt arról, hogy mi a helyzet divat terén az országban. Azon a pár bulin kívül, ahová L elvitt, a bevásárlóköpontok és az utca emberétől eltekintve sok viszonyítási alapom nem volt. Bár ezeken a bulikon kaptam egy kis ízelítőt a modern brazil nő öltözködési stílusáról, a bevásárlóköpontokban a felháborító árakról és a nem túl brazilos stílusról, az utcán pedig hozzászoktam a teljes ízléstelenséghez, ideje volt megismerni, hogyan legyezgeti a hiúságát egy helyi ‘patricinha’. ( Így hívják Brazíliában azokat a nőket, akik csak a szépségükkel és a megjelenésükkel foglalkoznak. Lássuk be, vannak egy páran.) Kissé csalódtam, mert brazil istennőkre számítottam, brazil stílusra, egzotikumra. Itt rám mondják, hogy egzotikus. Fehér, sápadt, európai. Mi számít trendinek? Az európai, a brit stílus, minden, ami számomra rideg, mindenféle spiritusz híján. Gisele Bündchen és Adriana Lima, a két amerikaiaik által felfedezett szupermodel minden mennyiségben és alapvetően a német leszármazottak sápadt, hamvas, férfias típusai. Ha brazil istennőket keresünk, megtaláljuk a karneválon és a szappanoperákban. A helyiek elmondása szerint pedig Rióban vagy a vidéki városokban. Ruhák terén is színekre, trópusi mintákra, brazilos, forró stílusra számítottam. Kevés van, viszont tény, hogy az ország csak úgy tobzódik fantasztikus divattervezőkben, akik kezdenek betörni a divatvilág nagyjai közé. A divatlapok által ismét megbizonyosodhattam arról, hogy a gazdagok mennyire mocskosul gazdagok, virágzik, tombol a luxusipar, a divat köré fejlődött egy hatalmas iparág és a brazil identitás pedig leginkább külföldön tapasztalható jelenség. Volt szerencsém megismerni sok embert, aki tiszteli és szereti a helyi értékeket, de még mindig nagyobb azok tábora, akik csak majmolják a kűlhonit és semmibe veszik a helyit. A Vogue, Elle, Bazaar, L’Officiel komboval arra következtetésre jutottam, hogy divatból ekkora adag egyszerre elég is volt. Bár azt is be kell vallanom, hogy bolondja vagyok minden cicomának annak ellenére, hogy a büdös életben nem adnék egy fillért sem arra a sok ostobaságra, amit megvetetnek a sznob helyiekkel. Mégis mi a legkatasztrofálisabb tanulság mindfelett? ‘Anyuuuuuu, nincs egy ruhadarabom sem!’
Álomszép Budapest
Álmomban Budapesten jártam. A tudatalattimban honvágyam lehet, mert tudatosan nem érzem, de sokszor nosztalgiázom álmomban. Hiányzik a család, a barátok és a város. A szépséges Budapest. A selymes, nyári estékkel, kellemes sétákkal a belvárosban, sörözéssel a Gödörnél. ( Ami tudom, hogy az otthoniaknak is már csak történelem.) Hiányzik nagyon a bringázás szabadsága. Hogy végigtekerhessek a Dunaparton szabadon, boldogan. Korareggel gyönyörködni, ahogy a nap friss, reggeli köntöst borít Budára, vagy esténként ahogy a város felejthetetlenül elegáns fényárban úszik. Hogy láthassam azokat a gyönyörű épületeket a belvárosban, andaloghassak századjára a budai várban és átmehessek a Szabadság hídon. Ez nagyon hiányzik. Néha arra gondolok, hogy csak egy hétvégét, csak egy hétvégét szeretnék tölteni ott. (Fura, már nem is azt írom, hogy otthon. ) Meglátogatni a családot, bulizni egy hatalmasat hajnalig, napfelkeltekor kimerülten és boldogan hazakullogni, majd egy álmos, semmittevő vasárnapon, másnaposan, csendesen ebédelni egy hangulatos kis étteremben, feltöltődni egy kávézóban. Néha gondolatban végigcikázom a belváros utcáit, a Fővámtértől az Asztoriáig, Deák tér, Vörösmarty tér, Parlament, Margit hídon át, fel a Várba, vagy a Felvinczi utcába, ahol laktam. Az utolsó években nagyon sokat bringáztam, így alaposan megismertem a várost és az építészetét, melyre még most is azt mondom, hogy a legszebb a világon. Szelem az utcákat a kellemes napsütésben, nyugodt, csendes a város és boldog vagyok, hogy ott lehetek. Sao Paulo méretéhez képest viszont most aprónak tűnik Budapest. Olyan pici távolságok vannak vár és belváros között, Buda és Városliget között. Próbálom elképzelni, hogy milyen lesz az első alkalom, amikor visszamegyek látogatóba. A felhőkarcolók sűrű tájképe mellett mennyire érzem majd miniatűrnek az otthoni épületeket. Milyen lesz a közlekedés? Egy húsz milliós város, autóközlekedésen alapuló kulturájához képest hogyan látom majd az otthoni, egyre inkább előtérbe kerülő bringakultúrát? Igyekszem elképzelni. Álmomban is pont ezen morfondíroztam, Lucianoval az álmos Budáról beszélgettünk, amikor hírtelen a beszélgetés (álombeli) valósággá vált. Egyszer csak ott voltunk Budán. Jöttünk le a hegyről a Rózsadombon, a Bimbó utcán, azon az útvonalon, ahol minden reggel busszal mentem le a Mechwart térhez munkábamenet. Annyira valóságosnak tűnt. A színek, pont ahogy Chico Buarque írta a könyvében: Budapest sárga volt. Lágy, aranybarna színű budapesti nyár. Ebben a sárgás légkörben volt valami földöntúli, elérhetetlen. Az én Budapestem, ami már nem az enyém. Felszálltunk a Margitszigetnél a 6-os villamosra és hírtelen minden olyan természetes és hétköznapi volt. Első gondolatom az volt, hogy szólnom kell mindenkinek, hogy itt vagyok. Majd azon sopánkodtam, hogy milyen kár, hogy ezen a hétvégén kerültünk ide és nem a következőn, amikor Csuti esküvője lesz és mennyire jó lett volna, ha akkor sodor ide a szeszély, álom titkos keze.
Hát íme, az első nosztalgikus álmom. Eddig mindig azt álmondtam, hogy valamiért haza kellett mennem, de visszaúton lekésem a repülőt és már nem tudok visszajönni. Szorongás, kilátástalanság és kétségbeesés kísérte mindig ezeket az álmokat. Hogy soha többet nem láthatom Lucianot, hogy elszakadok az új életemtől, ottragadtam és kezdhetem megint előlről a küzdelmet.
Úgy tűnik elkezdődött egy új szakasz. A főhadiszállásom áttevődött ide. Régebben Szigettel, a szülővárosommal álmodtam rengeteget. Átéltem újra és újra a gyerekkorom abban a mesebeli kisvárosban. Budapest átvette ezt a szerepet. A mostani álmom felerősítette bennem a honvágyat és még jobban azt a nem túl egyszerű és kivetelezhető ábrándot, hogy egy hétvégét, csak egy hétvégét tölthessek otthon.
Képeslap Kenyából Brazíliába, egy írtől egy magyarnak
Büszkén dicsekszem el ezzel a képeslappal, amit Kenyából kaptam. Philip, az ír cimborám küldte, akivel még Budapestről ismerjük egymást. Története van ennek a lapnak megviselt, rongyos szélével, besárgult hátoldalával. Európai útja előtt vette Philip és könyvjelzőként használva végighúrcolta Írországtól Svájcon át Budapestig. Látott-hallott örömöt, jókedvet, számtalan baráti ölelést és hektoliternyi sört. Sok-sok szeretetet szívott magába, az öreg kontinens nosztalgiáját, majd Afrikába visszatérve végül postára került, hogy eljusson Dél-Amerikába. Azta mindenségit! Nagyon köszönöm! (Tudom, hogy érted Philip)
Passado de Gloria – Paulinho da Viola
Csendes alkotás
Mert néha rájön az emberre, hogy valami szépet, inspirálót alkosson, vagy csak egyszerűen játszon egy kicsit. Játszon szavakkal, a gondolataival és néha kikapcsoljon ebben az örökkön zakatoló gépezetben.
Fotókiállítás kortárs módra
Nem könnyű Sao Paulot egy szóval jellemezni. Amennyire elviselhetetlen és kegyetlen tud lenni, annyira egyedi, fantasztikus és kihagyhatatlan. Képzőművészek számára mindenképp egy Parnasszus, a kortárt művészet fellegvára, ahol a világ legnagyobb és legfontosabb kiállításai mind megtalálhatóak. Fantasztikus műhelyek, galériák hada sorakozik a híres Vila Madalenaban, a város legbohémabb negyedében.Helyi jellegzetesség, hogy az utcáról nézve még csak sejteni sem lehet, hogy mit rejtenek az épületek. A város legtöbb helyen mocskos, rendezetlen, mégis olyan lakások és belső terek rejtik a mesés brazil vagyont, amiről álmodni sem merünk. Ugyanígy a Vila Madalenaban sem látni az utcáról, hogy azok a pici, múlt század eleji házikók milyen galériákat, műhelyeket takarnak. Amikor megérkeztem, kapcsolatba léptem az egyik legfontosabb kortárs galériával, a Galeria Vermelho-val. Julia, a francia ismerősöm közvetítésével jutottam el hozzájuk. Pár éve együtt dolgoztak egy projekten, Julia pont jött volna ide, amikor Budapesten, Barusék esküvője előtt eltörte a lábát. ( A mi bensőséges barátságunk pedig úgy alakult ki, hogy jártam a korházat velük, amikor megtörtént a baleset, mert persze senki nem beszélte a másik nyelvét.) A Galeria Vermelhoban felvilágosítottak arról, hogy Sao Paulo tényleg a világ egyik legfontosabb kortársművészeti központja ma. Nemcsak azért, mert minden fontos kiállítást elhoznak ide ( és Dél-Amerikában csak ide), hanem mert az itt alkotó művészek korunk legnagyobbjai közé tartoznak. Nem utolsósorban pedig komoly pénzek forognak ebben az iparágban is. ( Igen, létezik, sőt nagyon sok művész van, aki megél – nagyon jól – a munkájából.) A város állandóan pezseg, kiállítás-megnyitók, koktélok minden nap, mindenhol. Mivel elkezdtem dolgozni, sajnos csak egy kevés kiállításra jutottam el, de sikerült megízlelni ezt a világot is egy picit. L nagy fotós és elvitt egy megnyitóra. Számtalan kiállításon voltunk, sikerült megisnéznem pár kortárs brazil művész kiállítását, ezzel a megnyitóval viszont sikerült a függöny mögé lesnem, megismernem, hogy kik is vannak az alkotások mögött. Szokás szerint fél órával előtte tudtam meg, hogy program van. L nem viszi túlzásba az ismertetést és a tájékoztatást sem. Már megtanultam, hogy faggatnom kell, hogy megtudjak bármit is. Általában kedves barátok vagy volt munkatársak, valamilyen formában mind-mind a kreatív szakmából és mind nagy nevek. A kiállítás még februárban volt, épp, hogy megérkeztem. Minden új volt, mindenre rácsodálkoztam és csak bájosan somolyogtam, mert még nagyon kívülállónak éreztem magam és nem is beszéltem annyira jól a nyelvet. Ez a kiállítás is egy vila madalenai kis műhelyben volt, egy eldugott picike lakban. Barátok,műkedvelők, műértők és természetesen, mint mindig, azok, akik csak megjelenni akartak, megmutatni az új ruhájukat, rúzsukat, vagy csak egyszerűen enni-inni egy jót. Nem tudtam eldönteni, hogy mindaz a jókedv és bensőségesség, amit az emberek kapcsolatában láttam csak művi jópofizás vagy a brazil közvetlenség megnyílvánulása volt-e. Azt hiszem mindkettő. Néha elveszetten kóvályogtam a képek között és csak arra gondoltam, hogy L képei százszor jobbak, néha meg ámulattal és csodálattal néztem, hogy sokak életében mennyire jelen van a művészet. Örömmel töltött el, hogy ennyire megjelent az enyémben is, hogy ösztönöz, megihlet. A legérdekesebb az egész kiállításban mégis az volt, ahogy a kolletiva (na most elszégyellem magam, de nem jut eszembe, hogy mondják magyarul) egyik tagja az európai kultúra örök, felsőrendű voltáról áradozott. Büszkén dicsekedett arról, hogy nemsokára utaznak Hollandiába egy kurzusra. Ott tudják igazán, ott lehet megtanulni, ők számítanak az etalonnak. Egymás között beszélve arra a következtetésre jutottak, hogy csak ott lehet igazi tudásra szert tenni, ők voltak és mindig is ők lesznek a mérvadók. Azaz mi. Amikor pedig kiderült, hogy én is a szent kontinensről jöttem, tisztelet, csodálat és hatványozott kíváncsiság övezett. Magyar vagyok? És csak sorolták és sorolták a híres fényképészeket. Még egy lépés a skizofrénia felé, hogy az egyik miért magasztal annyira az egekbe, a másik pedig miért néz annyira levegőnek. Igyekszem ezt egyfajta kortárs szociológiai megközelítésként értelmezni, a latin újvilág interpretációjában. Az európai kultúra örök csodálata pedig a helyi értelmiségi körök unalomig csépelt sajátja. Keveréke a nagyravágyásnak, komplexumoknak, társadalmi normáknak és a művész világban felállított normáknak, illetve sznobizmusnak. Az én meglátásom az, hogy egy múltban gyökerezett és egy jövőbe megálmodott kultúrát nem érdemes összehasonlítani. Ami ott van, itt talán soha nem lesz, és fordítva. Engem elkápráztat az utópia, ami itt körülvesz, ők nosztalgikusak egy valójában soha meg nem élt múlt után. Bárhogy is legyen, Sao Paulo forr, pezseg, egy kreatív olvasztótégely fantasztikus művészekkel, akik egy olyan világot álmodnak és alkotnak, ami megtestesíti a jövőt. Olyan víziók, ötletek és megközelítés önt formát a híres brazil képivilággal, ami tényleg csak egy fejlődésben lévő, jővöbe tekintő gépezet inspirálhat. Pont ma olvastam, hogy a robbanásszerűen fejlődő gazdaság és a sebesen tollasodó középosztály soha nemlátott forgalmat generál a brazil műkincspiacon.
Pénteken elkezdődött a sao pauloi Biennale. Alíg várom, hogy végignézhessem az összes kiállítást. Soha nem gondoltam, hogy ilyen közel kerülhetek a kortárs művészethez és ennyire magával ragadjon ez a világ. Igazán kortárs alkotásokat, nemzetközi porondon először a londoni Frieze Art Fair-en láttam 2005-ben, amikor ott dolgoztam (éppenséggel büfésként) Emlékszem csak a szabad pillanatokra vártam, amikor elcsatangolhattam és magamba szívhattam azt a megmagyarázhatatlan, provokatív, agyament kreációhalmot, amit kortárs művészetnek neveztek. A Tate modern-be jártam sokat még Londonban, majd sikerült megismernem a francia kortárs művészeket is. Végül tavaly, a velencei Bienale-on született meg bennem a felismerés, hogy milyen erősen vonzódom ehhez a világhoz (na persze nem az alkotók, hanem az alkotásaik világához) és mennyire lenyűgöz a modern világ kifejezési formája.
(Mondanom sem kell, hogy már ebben a témakörben is vannak ötleteim.)