Mit kívánnék?

31 éves lettem én. Nem titok, nem is szégyellendő. Néha elkerülhetetlen a műbalhé és a rimánkodás: telik az idő, egyre több ráncom és ősz hajszálam van blablabla. Nevetséges – vagyok. Arra kell godnolnom, hogy mennyi csodálatos élményt tudhatok magaménak, milyen szép családom és fantasztikus barátaim vannak, milyen őrült kalandokban volt részem és ami legfontosabb, hogy egészséges vagyok, jó helyen vagyok. Több tervem vár megvalósításra, mint valaha és igen, még mindig reménytelen álmodozó vagyok.

Az elmúlt hetekben, hónapokban néha már az összeomlás szélén álltam, kilátástalannak tűnt minden. Az élet csak a munkáról szólt. Ha becsuktam a szemem, a végtelen listáimra gondoltam, álmomban, ha felébredtem, nyugodt perceimben egyébre sem tudtam gondolni, csak a munkára. Teljesen megszakadt a kapcsolatom a külvilággal, barátokkal. Elfelejtettem, hogy milyen kikapcsolódni, felhőtlenül, gondtalanul vihorászni, vagy egy bárban ücsörögni, filozofálni, álmodozni, semmit tenni. Felőrölt,  felemésztett. Mindennek ellenére viszont örömmel és büszkeséggel töltött el ez a teljes odaadás, amit a munka megkívánt. Végre azt csinálhatom, ami igazán közel áll hozzám, a nap végére pedig azért vagyok zombi, mert egész nap ötletelés, alkotás folyt. Mindez persze a legveszettebb tempóban, alkalmazkodás és tanulás, örökös változások és szervezetlenség közepette.

A mai nap viszont igazán rendkívüli volt. Hogy ennyi kedves üzenetet, figyelmet és szeretetet kapjak egy napba sürítve. Be kell vallanom, hogy teljesen ki vagyok purcanva. Fel sem tudom fogni mindezt. Valóságos invázióban volt részem. Elárasztott mindenki a figyelmével, szeretetével. Hercegnő, elkényeztett kicsi gyerek, mindenki szemefénye voltam ma. Azzal kezdődött, hogy Luciano magyarul köszöntött fel, a legtökéletesebb magyarossággal ejtve ki minden egyes szót. Utána jött az a sok-sok kedves szó, ölelés és figyelem a munkahelyen. Üzenetek áradata az arckönyvön, régi kedves barátok a világ minden tájáról. Beszéltem a családdal, kicsivel- naggyal, láttuk egymást skype-on, volt vigyorgás és sikorászás ( mindez az irodában, az asztal alatt gubbasztva a kis gépemmel, mert az internetkábel nagyon rövid volt) Ezzel együtt szinte sokként ért a sok régi emlék eddigi életemről, annak szereplőiről. Hisz a mostani életemben semmilyen kötelékem nincs a régivel – senki és semmi nem emlékeztet arra a 30 évre, amit eddig megéltem.  Ezen a napon minden visszatért: szinte hallottam a barátaim hangját, eszembe jutottak azok a helyek, ahol régebben együtt lógtunk, visszatértek az élmények, hogy kit, hogyan, honnan ismertem meg, országok, kulturák, kalandok. Mindezzel egyszerre megrohamoztak az emlékek az ‘előző önmagamról’. A köszöntések tükrében, a régi emlékeket felidézve egyszeribe ölembe zuhant mindaz, ami vagyok, aki vagyok. Az, amit itt nagyon kevés embernek tudok megmutatni és csak keveseket érdekel, vagy egyszerűen nem értik, nem értékelik. Nagyon rövid idő alatt, ép ésszel felfoghatatlan intenzitással történtek a dolgok körülöttem, belecsöppentem ebbe az eszetlen mókuskerékbe, ahol nem tudtam azzal foglalkozni, amim már van. Azzal kellett megküzdenem nap mint nap, hogy nem tudom, nem ismerem, máshogy látom, másképp értelmezem. Mindezzel értékét veszítette a régi és maradt helyette az űr és a gyötrelem, hogy ebben a világban fabatkát sem érek.

Így a legszebb ajándék ezen a születésnapon az, hogy kezd viszzatérni a régi énem, kezdek önmagam lenni és sikerül rálátnom a saját értékeimre, tudásomra. Lassan kezdek egyre több emberrel találkozni, akiket érdekel, hogy ki vagyok és milyen kulturális örökséggel rendelkezem és kezdenek megismerni annak, aki valójában vagyok.

Gyertyafújás és kívánság helyett így csak egy köszönömmel tartozom – az életnek és a Jóistennek a lehetőségért és a erőért.