Kalandiparos São Paulo-ban

Amikor tündérnek tekintenek

image

Dühöngtem, reklamáltam, amikor viszont több hetes késéssel megkaptam a bankkártyám, teljesen elérzékenyültem. Hogy nemtörődömségében tündérnek nevezzen a neves pénzintézet körültekintő személyzete, mélyen meghatott. Bár isteni csodának tartom, hogy egyáltalán megérkezett a kártya, mert a fiúcska, aki a bankban felvette az adataim, aznap kezdett és egy órányi beavatás keretén belül sikerült csak kiderítenie, hogy hová kell írni a nevem, hol találja az útlevélben a születési helyet és melyik a regisztrációs számom. Annak rendje-módja szerint pedig jó el is cseszte a regisztrálásom. Azóta már kértem egy másik bankkártyát, maradtam ismét Túúndzsi pénzügyi körökben is, ezt pedig kedves relikviaként megőrzöm.

Egy másik bájos esetben is megkaptam a Tündér címet (nemsokkal a bankkártyás eset után.) Fenn, Recifen regisztrálták így a nevem.

image

Az ok nagyon egyszerű. Ha azt mondom Tünde, ahhoz hogy a de-t ne dzsi-nek, hanem tényleg dé-nek ejtsék, írott formában szügségeltetik az R. Így tündérke révén megmenekül a becsületem és reménykedhetem egy emberi Túúndé-ben. Híú ábránd ez csupán, mert voltam és maradok egy: Túúúndzsi.

Lapok a világból

Ismét kaptam képeslapot!!! Egy elszakadt kóborlelkű számára ez a legszebb  ajándék. Köszönöm drága Andinak, aki Lipcsében él, Petrámnak, aki Szingapúrból küldött malájziai útjáról egy lapot, és Liviának, aki bár nemrég költözött Lille-be, máltai nyaralásán gondolt rám. Obrigada lindas, saudades… Küldöm a válaszlapot és mohón várom a többi küldeményt 🙂

Maracato Atômico – Chico Science

noticia_43091

Extatikus jó reggelt! Mai ismertetőnkben a brazil zenei élet egyik ikonikus alakjától hallhat ízelítőt a nagyérdemű.Chicooo!!! Mert péntek van, mert süt a nap, itt a tavasz és minden ok nélkül… dia de felicidade a mai. Hipi-hopi, maracatu, funk… lehet mámorosan bólogatni.

Avenida Paulista

Avenida Paulista, a sao paulo-i híres sugárút, ami nem mellékesen a város legmagasabb fekvésű pontja (820m). Reggelente, munkábamenet én is itt sodródom a tömeggel, esténként pedig táncóráról innen megyek haza. A sugárút egyik oldalán lakom, másik oldalán dolgozom. Szeretem az energiát, ami a Paulista-ból árad. Megtestesíti a sebesen fejlődő brazil gazdaságot dinamikus légkörével és az örökkön dolgozó, rohanó helyiek hömpölygő tömegével. Utoljára a londoni City keltett hasonló benyomást bennem. A brazil City persze kaotikusabb, szabadabb és lazább. Ráadásul számtalan neves kultúrintézet, park és hotel teszi a helyet puszta üzleti központon kívül a város legmeghatározóbb pontjává. Itt található az egyik kedvenc könyvesboltom is, a Livraria Cultura, a híres Reserva mozi, aminek a főnököm a tulajdonosa, az Itaú kulturális központ, a MASP kortárs múzeum és egy század elején épített parkocska, ami oázisként tündököl a betondzsungel kellős közepén. Nappal öltönyös üzletemberek, esténként zenészek, görkorisok és hippik lepik el a járdát, de aki bámészkodó túristákban akar gyönyörködni, azt is megtalálja itt. Fel a hegyre hát!!!

Boci csoki São Paulo-ban

Egy Boci napolinit desszertre? Nem kell sopánkodni, ha egy kis hazaira vágyik az ember, mert bárhol rábukkanhat. Egyre több boltban találok magyar édességet. Vettem már Tibi szaloncukrot és magyar Mars csokit is. Mi motiválhatja a brazilokat, hogy magyar csokit importáljanak, amikor milliónyi édesség lepi el a boltokat? Nem is érdemes ezen morfondírozni, egyszerűen csak örülök. Kétségtelenül gasztroparadicsom ez a város, ahol a világ minden íze kipróbálható. Ha sushit vagy olasz konyhát szeretnénk, könnyen találunk fenséges kis japán vagy olasz éttermet bárhol. Belga csoki vagy spanyol bor, francia sajt vagy arab édességek, mexikói, portugál, német, kínai és még sorolhatnám, mind-mind fellelhető a számtalan, különleges delikatesz egyikében. Nem is beszélve az őshonos, helyi és regionális ételekről. Ne feledjük, hogy a brazilok nagyon szeretik a hasukat. Na, kedvet is kaptam egy sétához a város japán negyedében, a Liberdade-n.

Brazil tél

Itt kuporgok a kanapén, állig betakarózva annak ellenére, hogy teljesen fel vagyok öltözve: harisnya, nadrág, három pulóver, sál, és még így is fázom. Már megint hőemelkedésem van és harmadik hete vagyok beteg. Pedig jelentős felmelegedés volt ma.

Persze, hogy nem hittem el. Ki a fene hinné el? ‘Hozz magaddal meleg ruhát, mert nagyon hideg van télen Sao Paulo-ban.’ De ennyire? Életem legsanyarúbb telét töltöm a trópusi Brazíliában. Honnan a tévhit és miért olyan fájdalmas ez a hideg? Sokan azt hihetik, hogy csak ironizálok a rimánkodásommal és valójában csak dicsekszem, hogy itt a tél is meleg. Sajnos nem északon, a tengerparton lakom, hanem lenn délen, Sao Paulo-ban. Otthonról, a minusz 10 fokos hidegekben a brazil télről alkotott képünk az, amit a médiában látunk: Brazilia legszebb tengerpartjai Nordesten, Rio, karnevál. Mindenki számára világos, hogy ekkor pont tombol a nyár a déli féltekén, de azt gondolnánk, hogy ez van itt télen is. Közel az Egyenlítőhöz tényleg állandóan süt a nap és minimum 25 fokra esik le a hőmérséklet július, augusztusban. Bezzeg a didergő déli részt senki nem reklámozza. Mi legalább 2 ezer km-re lakunk ezektől a gyönyörű tengerpartoktól, ami azt jelenti, hogy az itteni téli időszak megfelel egy otthoni, enyhébb télnek. Akkor miért olyan elviselhetetlen ez a hideg?

Mert Sao Paulo-ban nem ismerik a fűtes és a szigetelés fogalmát. Nincs, nem létezik. Ennyi.

Ez a tél pedig a helyiek szerint is különösen hideg. Hetek óta 10 fok alatt van a hőmérséklet, hajnalban 5 fokig is lehűl a levegő. Éltem meg telet Londonban, Dijonban rosszul fűtött lakásokban, de ez minden képzeletet felülmúl. Bárhol legyek, mindenütt jégveremben érzem magam. Legyen itthon, a munkahelyen vagy egy  kávézóban. Itthon, Luciano ruhatárából öltözködöm, több réteg ruhát tekerek magamra és úgy nézek ki, mint a romániai árvaházi gyerekek Ceasescu idején. A munkahelyen is minden ruhámat magamra aggatom, ugyanabban járok a hét minden napján, kabátban űlök a számítógép előtt és még így is vacogok. Luciano nekem adta azt a speciláis termofelsőjét is, amit akkor viselt, amikor megmászta a Himaláját. Segít egy kicsit… egy kicsit. Táncórára már nem is járok, mert eszembe jut a hideg táncterem és már szedem is a lábam haza, be az ágyba, a takaró alá. Manapság különösen szeretek préselődni a metrón – mert jó meleg van. Vettünk egy kis elektromos melegítőt, ami felháborítóan sok áramot fogyaszt, de muszáj időnként bekapcsolni. Olyan rossz az ablakok szigetelése az itteni épületkeben, hogy nincs jelentős különbség kinti és benti hőmérséklet között. Ráadásul, az esős időszakot mi sem ússzuk meg, így több napig tartó, sűrű esőzés teszi még elviselhetetlenebbé a hideget. Vicces, ahogy bent, az épületen belül nagykabátban ülnek az emberek. Múlt héten megbeszélésünk volt a BAZAAR magazinnal (afféle Vogue) A szuper trendi irodában, szuper trendi emberekkel állig bebugyolálva értekeztünk.

(Oh, a fenti képen például 3 fokot mutat a hőmérő hajnali egykor a város központjában, az Avenida Paulista-n)

Abban reménykedtem, ha ideköltözöm, mostantól csak  Havaianasban és szoknyában járok, nem fogok többet fázni és a régi, vacogós európai tél már csak egy rossz álom marad. Lett sokkal gyötrelmesebb rémálom.

Mindebből milyen tanulságot vonhatok le? 1. Báhová menjek, nem úszom meg a hideget. 2. Ha trópusokra is mennék, legyek úgy felkészűlve, mintha Szibériába mennék. 3. Találjak megoldást arra, hogy a telet soha többé ne kelljen Sao Paulo-ban töltenem.

Nincs cím megadva

Kis péntek esti rütyő. Emlékeztetésképp ebben a lélekszomorító hidegben, hogy a nyár ott vár ránk a sarkon.

Elvitte a cica a magyar nyelvem

Húzom a régi nótát, igen. Már több, mint két hete nem írtam. Nagyon hiányzik. Lassan tényleg léket kell fúrnom a fejembe, mert nem bírok el több gondolatot és benyomást. Nem is beszélve az álmokról, tervekről. Hétköznap figyelek, gyűjtök, de nem írok. Bosszant és frusztrál, hogy nem jut eszembe spontán a dolgok magyar megfelelője. Hétköznap ösztönből élek meg dolgokat, de valahol megragadok a felszínen, nem tudom szavakba önteni a gondolataim. Igazi börtön ez. Kicsit olyan, mint amikor álmunkban segítségért kiáltunk, de nem jön ki hang a torkunkon. Ahhoz, hogy képes legyek a gondolataim érthetően tolmácsolni, előtte mindig olvasnom kell egy kicsit magyarul. Mostanában egyre több verset olvasok. Hol Weöres Sándort, hol Ovidiust, haiku verseket vagy Ember tragiédiáját. Amikor préselődöm a metrón, azon morfondírozom, hogy milyen jó lenne Aranyt és Babitsot hallgatni, Móriczot vagy Krúdyt olvasni. A mútkor Tóth Árpád versesgyűjtemény hangoskönyvére mosogattam. Olyan jó érzés megízlelni minden egyes szót, régen hallott, megfogalmazott szavakat. Öröm, ugyanakkor kínkeserves gyötrelem is. Hová lettek mindezek a szép szavak a fejemből? Csak akkor szembesülünk az értékeinkkel, amikor már elveszítettük azokat. Bezzeg, amikor naphosszat egyebet sem csináltam csak olvastam, olvastam. Emlékszem egyetem végére olyan gazdag szókincsre tettem szert, hogy képes voltam barokk stílusban, sőt Balassi stílusában is sziporkázni. Értékeltem? Persze, hogy nem. Akkor volt szókincsem, de mit sem éltem meg az életből. Ma Háború és békét írnék az életemből, csak nincs meg hozzá az eszközöm, elfelejtettem, nem tetszik. Ördögi kör ez. Félreértés elkerülése végett, nem arról beszélek, hogy honvágyam lenne és felismertem a saját hazám kulturális értékeit, azáltal, hogy küflöldön élek. Mindig is világos volt előttem a magyar kultúra gazdagsága. Miután megtanultam angolul igyekeztem eredetiben olvasni mindent, ugyanígy a franciával és most a portugállal. Hisz az eredeti verzió tudja igazán visszaadni egy mű igazi ízét. Úgy és olyan formában, ahogy azt a szerzője szándékozta. Érteni, értelmezni és érezni már nem jelent problémát. Viszont kétségbeesetten szeretném én is szavakba önteni, mindazt, amit látok, érzek, tapasztalok. Olyan mélységében és részletességében, ahogy megélem azt. Innen ez a megszállott hiányérzet, az igény. Igény a könnyed, spontán, gyötrelem és megalkuvás mentes fogalmazásra. Megért vajon bárki is?

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!