Ez a kis pékség-étkezde tényleg megér egy említést. Annak a híres-neves Copan nevű épületnek az aljában van, amit a matuzsálemi kort megélt híres, brazil építész, Oscar Niemayer tervezett. Emlékszem apucikám, tőled hallottam először erről az épületről. Te mesélted, hogy olvastál Sao Paulo nevezetességeiről és ez a híres épület megragadta a figyelmedet. A Copan tényleg Sao Paulo egyik nevezetessége ( a tursiták nagy előszeretettel fényképeztetik magukat itt), mi pedig 2 percre lakunk tőle. Nem is említve, hogy milyen sűrűn látogatjuk a helyet – a pékségnek köszönhetően. Sok ilyen pékséggel összekötött étkezde van Sao Paulo-ban. Fontos tudni erről a városról (vagy magáról az országról), hogy az evés az egyik legfontosabb tevékenység az emberek életében. Legyen az utcán, buszmegállóban, a nap bármely időpontjában, munkábamenet vagy éjszaka, mindig vannak árusok, bódék, étkezdék, pékségek, ahol ehetünk. A leleményes brazil mindig megtalálja a módját, hogy etessen és ehessen. A lényeg, hogy étel legyen és sok legyen. Sok pocsék étkezde van, de akad bőven olyan is, ami lepukkant a menüjük viszont pompás. Ez szép is, finom is (bár az utóbbi időben valami történhetett, mert úgy tűnik, mintha kevesebb lenne a választék, de az is lehet, hogy túl későn megyünk reggelizni.) Számtalan sós és édes péksüti található, sütemények, kenyerek, szendvicsek és mindenféle frissen készített gyümölcslé, turmixok. Vasárnaponként nagy versengés folyik szabad asztalért. Nincs is jobb, mint egy álmos, lusta vasárnapon reggelizni itt egy jót. Kezd lassan a szertartársunkká válni – egy kis sós, egy kis édes, kávé, gyümilé, álmos, morcos, de kedves szóváltás a melegengető napsugárban, és már készen is állunk egy termékenyen és lélekmelengetően semmittevő vasárnapra.
A minap találtam ezt a csodát. Vicces, de magyar kultúrának egész hagyománya van itt. Nagy a helyi magyar közösség. Meglepően sok a leszármazott, és nem mindenki bámul bambán, ha azt mondom, hogy Magyarországról jöttem, hanem ismerősökre, leszármazottakra, sőt ételekre és szokásokra hivatkoznak. Nemrég vettem L anyukájának egy könyvet a szülinapjára: Magyar édességek. Iyen is van. Sőt vannak magyar leszármazott szakácsnénik is (szép magyar névvel), akik nagy áhitattal írnak az anyaföld szent kulináriájáról. Már többször olvastam a torta húngara-ról, de az valami teljesen más süti volt. (Itt minden képlékeny.) Ebben a pékségben ezt találtam – ami a túrósbatyú és a kakaóscsiga tökéletes keveréke. Túróval mazsolával. Igazán meglepődtem, hogy igazi túrót ehetek, amikor tudomásom szerint Magyarországon és Németországon kívül máshol nincs. Na de itt a titok nyitja. Hatalmas német közösség alkotja Brazília déli részét – biztosan elcipelték a túrósrétes receptjét is.
A többi péksütiről pedig, írni nem is érdemes. Látni kell és ízlelni. Persze csak kis adagban…mert könnyen guruló, trópusi bálnákká válhatunk mi is.
