Itt lakom én. A híres Praça Franklin Roosevelt-en. Miért híres? Mert mindenki ismeri São Paulo-ban. Csak annyit mondok, hogy abban az utcában, ahol a színházak vannak és már tudják is. Egyszer összeszámolom, de legalább öt színház van az utcánkban. Egymást érik a színházak együtt az alternatív bárokkal, bodegákkal. Igyekszem majd készíteni pár képet, hogy láthassátok, mi az a varázs, ami ebből a helyből árad. Van egy szuper kis kocsma is, afféle Szimpla jellegű hely, mindenféle érdekes kütyüvel és berendezéssel. A híres brazil énekesnő, Elis Regina itt lépett fel először São Paulo-ban. Jó érzés egy olyan helyre járni, ahol tudja az ember, hogy zenetörténelem született. Ezen a helyen focit is néztünk már – és fogunk még feltétlenül. A színházak mini, alternatív színházak, azt mondják minden bizonnyal innen kerül ki a jövő színésznemzedéke. Nemrég nyitotta meg kapuit a legnagyobb és legfontosabb színésziskola is. Belecsöppentem ennek is a közepébe. Eleinte mindenféle szentimentális gondolataim voltak, hogy én is beíratkozom a tanodába. Sodródva a munkával, ezek a romantikus álmok sajnos valahogy elkoptak. (Vigyáznom kell rájuk.) A mi utcánk SP egyik legbohémabb csomópontja a város legbohémabb közönségével. Emellett két másik fontos gyűjtőpontja van a városnak, ahol a legnagyobb és leghíresebb alternatív partik és bárok vannak. A Rua Augusta itt található mellettünk szuperebbnél szuperebbb partihelyekkel és éttermekkel, a Vila Madalena-ban pedig szintén nagyon sok szórakozóhely, étterem és főleg kortárs művészeti galéria van. A mi utcánk viszont a színházé. A kisebb színházak mellett van egy híresebb is, ami pár éve leégett. A lakás egyik ablakából látni is a kiégett teret, az elhagyatott nézőteret. Szomorú látvány, mégis nagyon sok méltóságot sugároz magából. De nem kell aggódni, ezt is újraépítik majd. (Mert itt mindent csak úgy építenek, felépítenek, újjáépítenek) A hét minden napján zajos tömeg mulatozik az egész utcában. Esténként, munkából hazabaktatva mindig látom ezt a bohém, iddogáló, filozofáló népséget. Néha irigykedem a semmittevő fajtájára, de jó érzéssel tölt el a légkör, mely inspiráló, családias és latinosan művészi. Karneválkor áll a bál, emellett mindenféle fesztivál és a jóég tudja, milyen ünnepség zajlik itt – mert mindig van valami. Ok a jókedvre, nevetésre, táncra. Időnként előtűnik egy gitáros társaság és körtácot járnak az utcán, máskor felvonulnak, volt már gólyalábas, de volt már eset arra, hogy hajnali ötkor egy részeg bolond magánelőadást tartott arról, hogy mekkora marha és megérdemli. ( Ízes káromkodás formájában ostorozva magát. Emlékszem arra ébredtem, hogy hangosan nevetek a hallottakon.)
A tér viszont ennél összetettebb. Ezen a környéken találhatók SP leghírhedtebb kuplerájai. Emellett van még 2 templomunk, egy épülőfélben lévő park, a park másik oldalán egy … nem is tudom ezeket a neveket… egy bodega (?), ami csak péntek és szombat esténként nyit ki és szamba esteket tartanak élőzenélvel. Ó és a vasárnapi piac. Szórakoztató ez a sokféle nép, amivel itt összefut az ember. Művészek, hajléktalanok, prostituáltak. A hajléktalanok sokszor úgy próbálnak összekuporgatni egy kis pénzt, hogy vigyáznak az utcán parkoló autókra pár reál fejében. Ez van egész SP-ban. A mi utcánkban is van kettő. Egyikük megtévesztésig hasonlít a híres amerikai színészre, Daniel Day Lewis-ra. Egészen elképesztő. Már sokszor megverhették, mert el van deformálódva az arca, de még így is. Sajnálom ezeket a hajléktalanokat, de segíteni nem tudok rajtuk. Néha igyekszem, a magam módján. Ami a legérdekesebb ebben az emberben, hogy mintha alkalmazkodna a színházi légkőrhöz, elegánsan öltözködik, állandóan zakóban van. Honnan szerzi, nem tudom. Ilyenkor egyfajta előkelő méltósággal és hanyagsággal támaszkodik az autókhoz és cigarettázik. Elegánsnak érzi magát – és az is. Egy művész. Néha figyelem a teraszról. Amikor öltönyben van szinte megvetően beszél a társaival. Viszont láttam már megtépázva, rongyosan is. A színházi maszk ekkor teljesen eltűnik– marad a megviselt, megalázott, utcalakó valója. Egyszer hetekig eltűnt. Már kezdtem aggódni érte. Aztán megjelent zakóban, magasra pöckölt gallérú fehér ingben, magabiztos, sármos járással. Örültem. Olyan kíváncsi lennék, hogy ki is lehet, ki lehetett valaha, hogy jutott ide, mik a vágyai. Csodálatraméltó az ereje, a naiv gőgje. De leginkább egy tökéletes tükör nekem, hogy szembesűljek mindazzal a jóval és áldással, ami az életemben jelen van. Pampogós kedvemben lennék? Kimegyek egy kicsit az erkélyre, lenézek az utcára… és máris elszégyellem magam.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: