Kalandiparos São Paulo-ban

Donna Tundzsi…

El kezdtem kapni a képeslapokat. Olyan megható, hogy ott vár a bejárati ajtó mellett az asztalon egy lap – rám. Köszönöm drága Rita, Kitti és Zsuzsi a csodálatos lapokat és hogy gondoltatok rám. (Izgatottan sandítok minden este az asztalkára, hátha jött újabb lapocska nekem.)

Tegnap este nem tudtunk elaludni a hajnalig tartó dorbézolás miatt. Honnan is jött a zenebona? A templomkertből

Rendkívüli élményben volt részem: két brazil férfival néztem focit. Miért olyan rendkívüli ez? Mert mindkettő átaludta a meccset.

Itt lakom én. A híres Praça Franklin Roosevelt-en. Miért híres? Mert mindenki ismeri São Paulo-ban. Csak annyit mondok, hogy abban az utcában, ahol a színházak vannak és már tudják is. Egyszer összeszámolom, de legalább öt színház van az utcánkban. Egymást érik a színházak együtt az alternatív bárokkal, bodegákkal. Igyekszem majd készíteni pár képet, hogy láthassátok, mi az a varázs, ami ebből a helyből árad. Van egy szuper kis kocsma is, afféle Szimpla jellegű hely, mindenféle érdekes kütyüvel és berendezéssel. A híres brazil énekesnő, Elis Regina itt lépett fel először São Paulo-ban. Jó érzés egy olyan helyre járni, ahol tudja az ember, hogy zenetörténelem született. Ezen a helyen focit is néztünk már – és fogunk még feltétlenül. A színházak mini, alternatív színházak, azt mondják minden bizonnyal innen kerül ki a jövő színésznemzedéke. Nemrég nyitotta meg kapuit a legnagyobb és legfontosabb színésziskola is. Belecsöppentem ennek is  a közepébe. Eleinte mindenféle szentimentális gondolataim voltak, hogy én is beíratkozom a tanodába. Sodródva a munkával, ezek a romantikus álmok sajnos valahogy elkoptak. (Vigyáznom kell rájuk.) A mi utcánk SP egyik legbohémabb csomópontja a város legbohémabb közönségével. Emellett két másik fontos gyűjtőpontja van a városnak, ahol a legnagyobb és leghíresebb alternatív partik és bárok vannak. A Rua Augusta itt található mellettünk szuperebbnél szuperebbb partihelyekkel és éttermekkel, a Vila Madalena-ban pedig szintén nagyon sok szórakozóhely, étterem és főleg kortárs művészeti galéria van. A mi utcánk viszont a színházé. A kisebb színházak mellett van egy híresebb is, ami pár éve leégett. A lakás egyik ablakából látni is a kiégett teret, az elhagyatott nézőteret. Szomorú látvány, mégis nagyon sok méltóságot sugároz magából. De nem kell aggódni, ezt is újraépítik majd. (Mert itt mindent csak úgy építenek, felépítenek, újjáépítenek) A hét minden napján zajos tömeg mulatozik az egész utcában. Esténként, munkából hazabaktatva mindig látom ezt a bohém, iddogáló, filozofáló népséget. Néha irigykedem a semmittevő fajtájára, de jó érzéssel tölt el a légkör, mely inspiráló, családias és latinosan művészi. Karneválkor áll a bál, emellett mindenféle fesztivál és a jóég tudja, milyen ünnepség zajlik itt – mert mindig van valami. Ok a jókedvre, nevetésre, táncra. Időnként előtűnik egy gitáros társaság és körtácot járnak az utcán, máskor felvonulnak, volt már gólyalábas, de volt már eset arra, hogy hajnali ötkor egy részeg bolond magánelőadást tartott arról, hogy mekkora marha és megérdemli. ( Ízes káromkodás formájában ostorozva magát. Emlékszem arra ébredtem, hogy hangosan nevetek a hallottakon.)

A tér viszont ennél összetettebb. Ezen a környéken találhatók SP leghírhedtebb kuplerájai. Emellett van még 2 templomunk, egy épülőfélben lévő park, a park másik oldalán egy … nem is tudom ezeket a neveket… egy bodega (?), ami csak péntek és szombat esténként nyit ki és szamba esteket tartanak élőzenélvel. Ó és a vasárnapi piac. Szórakoztató ez a sokféle nép, amivel itt összefut az ember. Művészek, hajléktalanok, prostituáltak. A hajléktalanok sokszor úgy próbálnak összekuporgatni egy kis pénzt, hogy vigyáznak az utcán parkoló autókra pár reál fejében. Ez van egész SP-ban. A mi utcánkban is van kettő. Egyikük megtévesztésig hasonlít a híres amerikai színészre, Daniel Day Lewis-ra. Egészen elképesztő. Már sokszor megverhették, mert el van deformálódva az arca, de még így is. Sajnálom ezeket a hajléktalanokat, de segíteni nem tudok rajtuk. Néha igyekszem, a magam módján. Ami a legérdekesebb ebben az emberben, hogy mintha alkalmazkodna a színházi légkőrhöz, elegánsan öltözködik, állandóan zakóban van. Honnan szerzi, nem tudom. Ilyenkor egyfajta előkelő méltósággal és hanyagsággal támaszkodik az autókhoz és cigarettázik. Elegánsnak érzi magát – és az is. Egy művész. Néha figyelem a teraszról. Amikor öltönyben van szinte megvetően beszél a társaival. Viszont láttam már megtépázva, rongyosan is. A színházi maszk ekkor teljesen eltűnik– marad a megviselt, megalázott, utcalakó valója. Egyszer hetekig eltűnt. Már kezdtem aggódni érte. Aztán megjelent zakóban, magasra pöckölt gallérú fehér ingben, magabiztos, sármos járással. Örültem. Olyan kíváncsi lennék, hogy ki is lehet, ki lehetett valaha, hogy jutott ide, mik a vágyai. Csodálatraméltó az ereje, a naiv gőgje. De leginkább egy tökéletes tükör nekem, hogy szembesűljek mindazzal a jóval és áldással, ami az életemben jelen van. Pampogós kedvemben lennék? Kimegyek egy kicsit az erkélyre, lenézek az utcára… és máris elszégyellem magam.

Kreatív elveszettség – végy egy angol nyelvű katalógust, ollót, fűszerezd meg egy kis nyelvi megbéklyózottsággal és kétségbeeséssel és…voilá 🙂 Ott van jelen, jövő… vagy csak simán az, amit nagyon szeretnék.

Az utóbbi hetekben teljesen megszűnt a kapcsolatom az otthoniakkal. Azt sem tudom, mikor beszéltem utoljára magyarul. Fura. Időnként igen nehéz is. Múlt éjszaka babiloni álmom volt. Próbáltam portugálul beszélni a munktatársaimmal, de csak angolul és franciául jöttek ki a szavak a számon. Igazából már azt sem tudom, hogy milyen nyelven gondolkodom. Épp azon, ami az adott pillanatban a legkézenfekvőbb. Árnyaltabb kifejezéseknél még mindig az anyanyelv segít ki, praktikusabb gondolatok viszont már portugálul vagy angolul fogalmazódnak meg bennem. Még szerencse, hogy angolul beszélünk Lucianoval, mert az is elkopna idővel. Sok kifejezés spontán módon portugálul tör fel bennem. Lassan négy hónapja, napi 9 órában (vagy inkább több) extra sűrű portugál nyelvű légkörben töltöm a napjaim. Egyszerre öten beszélnek, gigasebességgel, közben telefonon és e-mailen kell megoldani rendkívül fontos, már megint határidőn túli ügyeket. Gyorsan, gyorsan. Azonnal. Gondolkodni nincs idő, arra pedig végképp nem, hogy megértési és fogalmazási problémáim legyenek. Cselekedni kell és tüzet oltani. Most már nyugodtan mondhatom, hogy ez nem jelent gondot. Az első hetek viszont igen megpróbálóak voltak. Úgy kezdtem el dolgozni  két hónap után egy nemzeti cégnél, ahol csak brazil munkatársak vannak, hogy igazából alapszinten el tudtam társalogni, de 10 perc beszélgetés után már kisült az agyam. Úgy érkeztem Brazíliába, hogy már 5 éve nem használtam a nyelvet, amit egyébként is csak úgy szedtem fel, soha nem tanultam és teljesen eltűnt a francia miatt. Fel sem nagyon fogtam, hogy mit jelent ez valójában és milyen megpróbáltatásokba ütközhetek. Annyira felpörögtek az események, amióta elhatároztam, hogy nekiindulok a nagyvilágnak és megyek Londonba dolgozni, hogy tényleg nem tudtam mérlegelni, hogy mennyire lesz ez nehéz valójában. Érkezésem után, január 2-án már intéztem a vízumom és büszke voltam arra, hogy el tudok igazodni hivatalos ügyekben. Ez csak a kezdeti siker volt. Idővel lassan rájöttem, hogy ez a tudás vajmi kevés. Lett is ebből jó kis pánik és frusztráció – á la Tünde. (Ez a kép, a céklás ujjaimmal, jól reprezentálja azt az érzést, amit a kezdetekkor éreztem)

A munkát megkaptam és el is kezdtem dolgozni. Ez viszont nem arról szólt, hogy idővel, szépen, lassan beletanulok. Annyira kaotikus volt a helyzet, többen elmentek, bemutatók csúsztak, projektek függőben voltak, iszonyat sok film, még több elveszett információ – és a kis gringa, aki azt sem tudja, hogy melyik bolygón van, hogy hívják…de azonnal össze kell állni és lebonyolítani ennek és annak a filmnek a bemutatóját.  Amikor tudod, hogy képes vagy, megvan a tudásod, tapasztalatod, sőt még több is, csak a legfőbb elem, a kommunikáció és az ehhez szükséges elem, a nyelv hiányzik. Én ehhez papírkutya vagyok. De tényleg. Csodálom az emberek tűrőképességét. Engem ezek a dolgok mindig megviselnek. Kőkemény próba volt az első pár hét. Olyan fejfájással, olyan kétségbeesetten és hullafáradtan értem haza minden nap, hogy csak csendet, sötétséget és magányt akartam. Csendet. Semmilyen emberi hangot, semmilyen nyelven. Elkezdtem rajzolni, katalógusokat vagdosni és kétségbeesetten keresni a belső hangom. Ami ekkor igencsak eltűnt.

Százszor feladtam, százszor újrakezdtem. Nem volt más választásom. Csak egyet akartam: hogy önmagam lehessek ezen a nyelven is. Kicsit önmagam csak Lucianoval sikerült lennem, amikor angolul beszélhettem, ami már nagyobb megkönnyebbülést jelentett. Hosszú téma ez, órákat beszélhetnék erről…unalmas. Aki egyszer már átélte, tudja, hogy elég embertpróbáló. Egyszer. Amikor már harmadjára mész túl ugyanazokon a megpróbáltatásokon, már eléri az elviselhetetlen szintet, amikor az ember már feladja, mielőtt elkezdte volna. Megint végigmenni ugyanazon a tortúrán, ugyanazokkal a kioktató tekintetekkel szembesülni, ugyanazokat az idióta sutaságokat elkövetni. Először az ember türelmes, mert tudja, hogy erről szól. Nincs mese. Idővel viszont, nem is tudom, öregszünk, elkényelmesedünk, kapaszkodót, biztos pontot keresünk az életünkben. Ráadásul a korábbi sérelmeket felhamozva kiélezettebbek leszünk mindenféle apróbb, csípős megjegyzéssel, sőt jótanáccsal szemben is. Én legalábbis mindenképp… De nehéz. Nehéz az asztaltól és a széktől kezdeni, amikor az ember szeretné megosztani az életről alkotott képét, tanulni, művészetről, érzelmekről beszélni, emberi kapcsolatokról elmélkedni. Ehhez képest be kell érni a ’hu de szuperul beszélsz portugálul’ kezdetű (és sokszor végű) társalgásokkal. Ettől egy idő után bizony letört a bili füle, volt pityergés és és világfájdalom, meg az  ’úgy hiányoznak a régi jó beszélgetések’ típusú sápítozások. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindez rossz, ami van, csak a kezdeti nehézségeket senki nem ússza meg és azt sem, hogy mindez néha elszomorítsa az embert mindannak ellenére, hogy elégedett az életével úgy, ahogy van. 

Arról viszont, hogy hogyan tűnt el mindez észrevétlenül az életemből és hogyan sikerül egyre több kedves emberrel ismeretséget kötnöm és szépen lassan önmagammá lennem…na erről majd egy másik alkalommal.

Avenida Paulista, egy szép napos, nyugodt délutánon, amikor még nem dolgoztam ( Igyekszem készíteni egy videót reggel munkábamenet, amikor zuhog az eső, el akarnak csapni az autók, az esernyős tömeg  lekaszabolja a fejed, és fuldokolsz a szmogtól). Csak hogy érezzétek az adrenalint… és a friss levegőt 🙂 )

Ezt a puccos nyalánkságot a Reserva Cultural nevű híres, neves moziban kóstoltam meg, ami történetesen a főnököm tulajdonában van. Jean, francia gourmet lévén becsalogatta a mozijába a sznobizmusra hajlamos gazdagabb intellektuelleket francia éttermével és kávézójával. Eszem-iszom, egy jó kis európai film és meg is van egy pompás esti vagy hétvégi program. (Neki pedig jó kis bevétel a zsebébe.) Működik. A helyről mindenki ódákat zeng, aki kicsit is értelmiséginek számít, törzsvendégnek tartja magát. Az átlag közönség azért az idősebb, gazdagabb, dereshajú, illatos mamik és férjecskéik. Az elegáns légkörről alkotott képünkhöz elengedhetetlennek tartom hozzáfűzni, hogy érdemes egy 10 percet rászánni arra, hogy elácsorogjunk a kasszáknál és végignézzük az előkelőségek bősz harcát a sorbanállás fogalmának felháborodott fittyet hányásával. A kávézóról azért meg kell említenem, hogy a péksütijük elég katasztrofális…ezt meg is beszéltük azóta. Az a baj, hogy tocsognak a vajban. Igazán finom croissant-t Porto de Galinhas-on ettem…már-már közel állt egy jó kis francia péksütihez.

Ez a fagyicsoda viszont minden elismerést megérdemel. Először nem hittem a fülemnek, majd az ízlelőbimbóimnak. A szó ide már nem elég, a kép is vajmi kevés..meg kell kóstolni. Vendégeim vagytok egy fagyira 🙂