Ok, nem tajtékzom és nem rohangálok körbe szakadt hálóingben, zilált hajjal, értelmetlen dolgokat hadorászva. Egyszerűen csak nekiálltam kicsit főzni. Hiányzik. Jólesik. Megnyugtat.
A receptkönyveim mind otthon hagytam – örülnék, ha itt lennének velem. Türelmem Interneten keresgélni nincs, igazán jó receptkönyvet pedig még nem találtam a könyvesboltokban. Persze olyat keresek, amiben a mennyei mannát a brazilok fejlesztették ki, amiben a trópusi gyümölcsöket őrült módon vegyítik a többi összetevővel és egyszerűen olyat, amilyet mi, halandó külföldiek elvárunk. A feijoada, churrascot ismerem, az innovatívabb, trópusi kulináriával viszont még nem találkoztam. Milyen is a világ. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Nekünk, Európában ezek számítanak exotikumnak, különlegességnek, nehezen beszerezhető, drága hozzávalókkal. Itt pedig pont fordítva. Gomba, ami nincs. Keresnem kell valami szakmai cikket arról, hogy miért nincs gomba Brazíliában. Ezen kívül spárga erdei gyümölcsök, cseresznye, meggy. Természetesen a francia meg az olasz kulinária. Bár tudni kell, hogy Sao Paulo kulináris giga főhadiszállás, komolyan kell venni, mert nagyon sok, nagyon pompás étterem található itt. Én viszont helyit akarok. Helyi összetevőkkel varázsolni, vegyészkedni.
Végül tényleg beköszöntött az ősz, vagy inkább azt mondanám, hogy tél. Hideg van, határozottan hideg. Csípős hideg és a nap fénye is afféle éles, őszi napsütés. Nem túl könnyű elképzelni, ugye? Kuporgok az ágyban, takaró alatt az egyetlen meleg ruhában, amit hoztam. Később alternatív megoldásként magamra öltök minden nyári ruhát.
Szóval itt kuporogtam és arra gondoltam, főzni kellene egy jó kis, lélekmelegítő levesecskét. Olyat és úgy, mint otthon. A hideg, őszi vagy téli estékre. A legnagyobb specialitásom a sütőtökleves, ezt viszont már túl sokszor készítettem. Isteni is lett. Ma a kókusztejes csirkeleves és a céklaleves között hezitáltam – minden összetevő szerencsére adott, nem kellett lemennem a boltba – ki a hidegbe!
A leves kész, már csak arra vár, hogy a srácok kipróbálják. Figyelmeztettem is mindenkit, hogy nem kötelező szenvedni vele. Nyugodtan be lehet vallani, hogy ehetetlen.
Nekem ízlik. Pikáns, érdekes. Na de mit is raktam bele? Szentatyaég! Belekezdek. Az eleje még hagyományos: vajon pirítottam hagymát, fokhagymát, rá a céklát, leveskocka, kis krumpli sűrítésképp, víz, főzőtejszín. Az itteni creme de leite, a főzőtejszín megfelelője, nagyon krémes, sűrű, isteni. Nos itt kezdődött az ámokfutás. Facsartam sok-sok narancsot, raktam bele gyömbért, banánt, bazsalikomot és oreganot – meg persze egy csipetnyi sót. Jól összeturmixoltam. A gyömbértől pikánsan csípős lett, a banántól pedig olyan krémes, mint a legfinomabb mousse. A színe pedig. Nos a színe az a mély, mályvás rózsaszín, amit én biztosan használnék dekorációs elemnek – bútorokhoz, ruhákhoz, falat festeni. Egészen fantasztikus lett a színe. A sütőtökleves színétől is odavoltunk már, sőt a minap nézegettem a zöld turmixaim színét – gyönyörű, mély zöld. Egyszer összehozom mindegyiket és nekiállunk vele festeni – food painting.
Na megyek is – főpróba van. Mellé pirítóst eszünk és csináltam pirított sajtszírmokat oregánóval. ( Vékony sajtszeleteket egyszerűen ráraktam egy teflon serpenyőre, láng fölött megolvasztottam, megpirítottam, megszórtam oregánóval, hogy olvadjon bele a sajtba.)
Függönyt fel!
