Hétvége a tengerparton – ahogy azt a képeslapok alapján elképzeljük 3. rész

Csirkék mindenhol a parányi központban, ami egy nagy bazár, milliárdnyi csirkével és kütyüvel turistáknak -pl. nekem. Aki pózol, vigyorog és megveszi azokat a csiricsáré, vicces és drágának mondott kütyüket. Csirkéből van mindenféle – fodrász, pedikűrös sőt még öreg, VISA csírke is.

Hétvége a tengerparton – ahogy azt a képeslapokon látjuk 2. rész

Csodaszép helyen szálltunk meg Porto de Galinhas-on, ami így nézett ki esténként.

Hétvége a tengerparton – ahogy azt a képeslapokon látjuk 1. rész

Voltam fenn, észak-keleten. Azon részén az országnak, amit mi külföldiek, elvárunk ettől az országtól, hogy legyen. Egy trópusi paradicsomban. Nézegetem a képeket, hogy el tudjam hinni, hogy tényleg ott jártam. 3 nap teljes ámuldozás, tágra nyílt szemekkel, hogy tényleg ott lehettem. Nem is mertem álmodni róla. És annyira váratlanul jött. Igazi áldás. Kiszakadni a mókuskeréklétből és rácsodálkozni arra, hogy mennyire is gyönyörű és gigantikus ez az ország. Recife-be érkeztünk és innen mentünk tovább Porto de Galinhas-ra. Csak pislogtam, sűrűn, boldogan  – igen, ott voltam.

Ki gondolta volna, hogy Brazíliában egyszer azon fogok morfondírozni, hogy kössek egy sálat.

Egy darabig azt hiszem elég is lesz belőlem, aztán megint összehangolt támadást indítok. Holnap pedig valószínüleg lefordulok a székről, vagy összeakad a lábam flamenkón, vágok egy hátast… és folytathatom a garázdálkodást itt. (Ezt a tervet mindenképp elnapolnám…mondjuk jövő hétre.) Előtte még szigorúan fantasztikusan kell éreznem magam és diszkréten megpörkölődnöm a trópusi napsütésben…a Csirkék partján, alias Porto de Galinhas-on, amiiiiii….Pernambuco-ban van ( Mondtam én, hogy idővel megismeritek ezt a kis paradicsomi államot. Biztos vagyok benne, hogy a lambada őrület is innen indult el.) Azt hiszem a következő kívánság, amit egy szerencsesütibe gyömöszölök az lesz, hogy egyszer itt élhessek. Gazdagon, lustán, kényelmesen – semmiképp sem elhízva… kókuszvizet szürcsölgetve és kelletlenül panaszkodva a tenger elviselhetetlen morajáról…

Addig pedig naponta megmártózóm a reggeli, friss, szampai szmogban.

Febre do Rato. Magyarul, annyi, mint…Patkányláz (micsoda csalogató filmcím 🙂 )

Muszáj megmutatnom nektek, mert zseniális!!  Kár, hogy nincs angol felírat – bár ‘pura poésia’ az egész film. Mi fogjuk forgalmazni, már nagyon be vagyunk sózva (főleg, hogy ennyi téboly van az egésszel) Remekmű, elszállt, őrült, vicces, vídám. És hát én különösen szeretem, mert az én kis művészem is e városból való egyetemben Brazília összes fontos művész, zenés, filmes kiválóságaival….szóval jegyezzétek meg, Pernambuco a király!

Ez a jókedv, a brazil jókedv. Na most, hogy a fenébe lehet így savanyodni?

Azért sokaknak elkelne ez a kis kellékecske, amit úgy hívunk, hogy…nevetés.

Történelmi nap a mai – vettem egy hajszárítót. Nem kell félni, nem piperkőcködésről fogok írni. (Bár legalább nem kell ezentúl hősugárzóval a kezemben egyensúlyozva hajat szárítanom.) Azért tulajdonítok ekkora jelentőséget ennek az eseménynek, mert hajlandó voltam rávenni magam 2 hónap után arra, hogy kifizessem ezt a bicskanyitogató összeget egy ilyen jelentéktelen, mindennapi használati tárgyra. Ó de visszasírom én a gagyi kínait. Lassan, nagyon lassan kezdem beadni a derekam. Elején még terveket szövögettem, hogy mit, kivel fogok postán küldetni, miből hány tucatot fogok bespájzolni és micsoda nagyker felvásárló hadjáratot indítok, ha egyszer hazajutok. Itt persze el is akadt a szalag. Mert mikor jutok én haza? Ideje felhagyni ezzel a hiú ábránddal és elfogadni a valóságot. Hogy itt minden háromszor, négyszer drágább – legkisebb túlzás nélkül. Ruha, kenceficék… eddig jutott a limitált türelmem – technológiai kütyük áráról már tudni sem akarok. Puffogtam, fújtattam, sápítoztam (a hülye gringa), de mindhiába. Igen-igen, tudják, Európában sokkal olcsóbb, itt minden vérlázítóan drága. Idővel pedig megtanultam, hogy ildomosabb befognom a pofikám, mert tényleg idegesítő lehet az örökös összehasonlítgatásom. Elég baj nekik így is, hogy ilyen drága ez a város – és hogy egyre drágább. Bevásárlóközpontba már nem is megyek – mindig kisebb szívszélhűdést kapok. Hogy a magasságos puttyba képesek elkérni 900 reaist (ami kicsit több, mint 100e Ft) egy közönséges pár sport cipőért? És 40e Ft-ot egy fényképészetről szóló könyvért? Lehet. Mert mindig lesz, aki megvegye. Kicsit, mint otthon. Valaki mesélte, hogy Obama megköszönte a braziloknak, hogy hozzájárulnak az USA gazdasági fellendüléséhez – ami azt jelenti, hogy oda járnak vásárolni. (Már én is el kezdtem álmodozni a legendás new york-i bevásárlótúráról, ahová majd üres bőröndökkel megyek és dugig tömött, bőrönd hegyekkel térek vissza.)

Most viccen kívül, utat kell tőrnöm a brazil Olympos felé, ahol a szappanopera méltóságok trónolnak – jó pénzért. Olvastam valahol, hogy Sao Paulo a világ második legdrágább városa. Jaj, ha belegondolok, hogy Londonban hogyan dúskáltunk a mindenféle földi jóban. Persze tudjuk nagyon jól, hogy ott is nagyon drága az élet. De ennyi pénzért ott már gyémánt berakásos, hőérzékelős, 4 nyelven beszélő hajszárítót vehettem volna, ami még lelki problémákra is megoldást talál. Hát igen, sok időre volt szükségem, hogy le tudja vetkőzni ezt. A pampogást – minden területen. Továbbá felhagyni az illúzióval, hogy lehet ez másképp is. Itt így van. Talán az bosszantott a legjobban, hogy ez mennyire központi téma lett megint az életemben – hogy az embernek már megint számolnia kell. Ezért kell sok-sok pénzt keresni. Hogy ugyanazt az életformát, mint otthon fentarthassuk. Olvastam pont egy német közgazdásszal készített riportot, aki ugyanezt mondta. Itt nagyon keményen kell dolgozni és nagyon sok pénzt kell keresni ahhoz, hogy az ember fentarthassa az átlag európai életformát.

Ahhoz pedig, hogy legyen elégséges bankó a retikülünkben, jobb ha előbb kupán vágatjuk magunkat, hogy amnéziát szenvedjünk és elfelejtsük az otthoni kényelmes, unalmas életünket. Nekem ez a pörgés viszont mindig bejött – még akkkor is, ha még pampogok… egy pirinkát.

Most valami fura kenyszeredettseget erzek arra, hogy ide firkantsak. Ekezetek nincsenek, mert portugal a billentyuzet. A munkahelyrol irok. Ma csendes sztrajkolok es ‘kicsit magammal is foglalkozom’ napot tartok. Ilyen is kell neha, mert a mokuskerekletben, azt is elfelejtem, hogy embernek szulettem.

Az elozo szoveget igyekeztem osszebarkacsolni valahogy, az itteni ekezetekkel. Most eppen ketten beszelnek mellettem telefonon, ketten mogottem a targyaloban, mindenki hangos,ideges..es en ebben a nagy zavarban igyekszem valami ertelmeset kozvetiteni. Nem is tudom,miert.

Ezt az  csodaszép kis palotát teljesen véletlenül fedeztük fel, hullafárdtan, miután végigszántottuk a központ lepukkant, mocskos negyedeit. Ezt a képet a Neten találtam, összehasonlíthatatlan a látvánnyal, amibe belefutottunk. Ugyanis mi este voltunk, kimerülten, nyügösen, csak arra gondolva, hogy aludhassunk. Ráadásul az utcáról nézve afféle ízléstelen, giccses épületnek tünt, ami max low-budget horrorfilmekhez használnak. Bementünk az udvarba és ebbe a kis gyönygyszembe bukkantunk. Apró kis lámpák, gondozott kertecske és nagy, kövér macskák minden kis kapualjban.  Nyugalom szigete a nagy betondzsungelben.Ez az igazi időutazás. Minden fárdtságunk egy pillanat alatt elillant és csak ott ücsörogtünk megszeppenve, boldogan és terveket szövögettünk arról, hogy mit, hogyan csinálnánk, ha miénk lehetne ez a mesés kis palota – a brazil metropolisz kellős közepén.