Az utóbbi napokban kicsit nyafka és nyűgös voltam, ok nélkül vagy akár okkal…mindegy is… csak rámjött a jó magyar ‘végem van, de nehéz is nekem’ érzése. Ilyenkor az ember persze összeesküvés elméleteket sző, áldozati bárány, Szent Johanna és Prométeusz…minden egyben, csak hogy hűek maradjunk a brazil letisztultsághoz.
Aztán a munkatársaim jól helyreraktak, alaposan megmondták a magukét (persze csak amolyan megpaskoljuk a kis hisztis kislány popsiját módon). Egy pillanat alatt kijózanodtam és azóta nem bánt, ha rossz buszra szállok fel és a város másik végében kötök ki. Jól jön néha az ilyen leteremtés – főleg ha kivülállótól kapja az ember. Nyeltem egy nagyot, elszégyelltem magam és nincs más választásom, össze kell szednem magam, ha már a dolgok abba az irányba sodródnak, amerre én akarom. Igen néha sodródunk, harcolunk az ár ellen, elfárardunk, feladjuk…de csak arra visz az ár, amerre mi akarjuk…akkor mi a fenét kell pampogni? (igen..éjfél elmúlt, gigafilozofálós, önterapeuta írást olvashat most a nagyérdemű)
Jaj, tudnak ezek a brazilok valamit. Sokmindent okkal is irigyelhetünk tőlük (a ‘Szidom a kiszámíthatlatlan fajtájukat’ írásom nem marad ám el, nem kell félni)
Életöröm, hit, remény és kitartás… szívesen leszek a tanítványuk. (Cukik a munkatársaim, akkor is ha egy ellenőrizhetetlen bolondokháza állandó szereplőiként üldözzük egymást a ‘már megint utolsó pillanatban csinálunk mindent’ feladatainkkal. Némelyik szeleburdi, másik hisztis, a harmadik hanyag, az már megint elfelejtette, ez már megint elnézte, az ügyes, ez nem..de az összes segítőkész, lelkes, jószívű és jóakaratú…kell ennél több?)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: