Pedig jól kezdődött az egész gerilla akció. Csalogató illatok, elismerő szimatolások. Beköszöntött az ősz, hűvös, szürke napok vannak, úgy gondoltam csináljunk egy olyan igazi, otthoni téli napot – finom meleg, kedves, őszi ízekkel. Ötlet egyszerű: sütőtökleves, szilvás pite és padlizsánkrém (ez talán nem illik bele az őszi képbe…dehogynem…itt minden, minden körülmények között megengegedett) Hűvös, unalmas vasárnap, kuporgunk a takaró alatt, sorozatokon kuncogunk és tunkoljuk magunkba az isteni sütőtöklevest és a meleg, zamatos szilvás pitét. Teremtek egy kis Európát, mindenki elismerően bólogat, hümmöget, két pofára tömi a főztöm és nem tud betelni, hogy milyen fantasztikus szakács is vagyok. A főpróba már garantálta a világsikert…aztán felgördült a függöny.Van olyan, hogy nem úgy sikerül az étel, ahogy azt elképzeltük. Van olyan, hogy a mindenfélét összekotyvasztunk és nem az lesz belőle, amiről álmodozunk. De hogy egy egész napot főzéssel töltsünk és a nap végén minden a kukában kössön ki? Mindenki örömmel dicsekszik arról, hogy épp micsoda mesterművet alkotott a konyhában. Műgonddal elkészített fotók, részletes, élvezetes leírás, incsiklandozó jelzők, lelkes, korgó gyomrú olvasók. Ez egy eredményes főzés sikeres dokumentálása. Na arról, hogy mennyire égette el, cseszte el, arról szerintem kevesebben írnak.
Én mint zseniális és egyedi kukta csak érdekeset és exotikusat alkohatok. ( Nem árt néha megkostólni, hogy mit kutyulgat az ember.) Sütőtök és papaya…csak finom lehet. Lehet, hogy az volt ám, csak nem tetszett az állaga. Sürítésképp úgy gondoltam a banán tökéletes szerepet tölt majd be. Pépes, krémes állagú, kicsit édeskés…mindenképp exotikus…pompázatos. Első megkóstoláskor meggyőztem magam, hogy… határozottan érdekes. Másodjára már elbizonytalanodtam… és teleszórtam sóval és sajttal. Az állaga borzasztó lett…afféle sárgaborsófőzelék, durván pépesítve. Bedühödtem, morogtam és úgy döntöttem, a toalettbe hajítom az egészet. Majd úgy gondoltam, várok egy kicsit. (Mire számítottam, nem tudom.)
Nekiálltam a szilvás piskótának. Nem elhanyagolandó tényező, hogy nincs habverő a házban, csak az a turmixgép, amiben mindenféle gyümölcsturmixot csinálok. Nem jelent ez gondot nekem. Meglepő gyorsasággal magamévá téve a helyi találékonyságot, (én mindent tudok, mindent lehet…bárhogy) magabiztosan méricskéltem a tojásfehérjét a turmixgépbe. Aztán itt már elakadt a szalag, felborult a világrend. ( Ebben is a helyi hatásokat vélem felismerni.) Tojásfehérje, cukorral turmixgépben. Majd én eldicsekszem, hogy milyen leleményes vagyok és PERSZE, hogy lehetséges. Lett abból elázott, makacsul folyékony sárga lötty – alias kemény, tojáshab. A víz is valahogy a tojásfehérjéhez keveredett, így amikor összekevertem a tojássárgáját a liszttel, csak egy csomós gyurma lett belőle. Itt kínonban már elkezdtem nevetgélni. Voltam elég szívbajos ahhoz, hogy összeöntsem ezt a tojásfehérjével…ááá..nem is találok jelzőket rá. Nekiálltam nagy dirrel-durral elpakolni, a fiúk csak pislogtak, hogy mi bajom. Kisebb jelenetet rendeztem, hogy katasztrófa… égszakadás, földindulás, kidobok mindent… és ezt a férfiak nem érthetik. Jött a kedveskedő, kiengesztelő cirogatás: ugyanmár és nem szükséges, biztosan finom lesz. Amikor az ember tudja, hogy ami el van cseszve, az el van cseszve. El kellene fogadni. Mit csináltam én? Ezt a maszlagot beleöntöttem a turmixgépbe, hogy ott valami természetfeletti erőben bízva, a szeletelő kések centrifugálása következtében krémes habbá alakuljon át a szomorú löttyöm. Csoda, hogy nem így történt? Nem baj, majd a sütőben. Szilvákat szépen beledobáltam a híg lébe – majd megkel a sütőben…el is kezdett kelni, kezdtem megkönnyebbülni, hogy mentve a becsületem. Lehet, hogy jó is lett volna – ha időben kiveszem a sütőből. Ehhez képest szénné égett az alja és kökemény lett. A legnagyobb csapás pedig az volt, hogy mivel nagyon finom illat töltötte be a lakást, így mindenki meg akarta kóstolni…na oda is lett a becsületem. Micsoda szééégyen, magasságos Szent Mihály! Mindeközben fényeveszetten és megalázottan nekiálltam a padlizsánkrémnek, mert bizony a sűlt padlizsánnak is isteni volt az illata. Finom, mediterrán padlizsánkrém helyett lett hagymakrém padlizsánnal, nem túl elenyésző mennyiségű bors körettel.
Hősiesen kipróbáltatott a leves. ( Azon igyekezet, hogy mindenféle arcrezzenést palástoljanak legalább kiérdemel egy éves, hisztimentes bérletet) Landolt is oda, ahová tartozik – a budiban. A süti és a padlizsánkrém még a hűtő kompozícióját alkotja – hát nem aranyosak, hogy senki nem nyúl hozzá, pedig tudják a tutit? Jaaa, majdnem elfelejtettem. Készítettem egy adag, szénné égett, vajban, cukorban mártott (égett) sárgarépát is, amit még anno egy rióban élő, magyar plasztikai sebész készített nekünk.
Nos, ezek után merjem-e megkérdezni L-t, hogy meg akarja-e hívni a barátait egy vacsorára – ahol természetesen én főzök?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: