Történelmi nap a mai – vettem egy hajszárítót. Nem kell félni, nem piperkőcködésről fogok írni. (Bár legalább nem kell ezentúl hősugárzóval a kezemben egyensúlyozva hajat szárítanom.) Azért tulajdonítok ekkora jelentőséget ennek az eseménynek, mert hajlandó voltam rávenni magam 2 hónap után arra, hogy kifizessem ezt a bicskanyitogató összeget egy ilyen jelentéktelen, mindennapi használati tárgyra. Ó de visszasírom én a gagyi kínait. Lassan, nagyon lassan kezdem beadni a derekam. Elején még terveket szövögettem, hogy mit, kivel fogok postán küldetni, miből hány tucatot fogok bespájzolni és micsoda nagyker felvásárló hadjáratot indítok, ha egyszer hazajutok. Itt persze el is akadt a szalag. Mert mikor jutok én haza? Ideje felhagyni ezzel a hiú ábránddal és elfogadni a valóságot. Hogy itt minden háromszor, négyszer drágább – legkisebb túlzás nélkül. Ruha, kenceficék… eddig jutott a limitált türelmem – technológiai kütyük áráról már tudni sem akarok. Puffogtam, fújtattam, sápítoztam (a hülye gringa), de mindhiába. Igen-igen, tudják, Európában sokkal olcsóbb, itt minden vérlázítóan drága. Idővel pedig megtanultam, hogy ildomosabb befognom a pofikám, mert tényleg idegesítő lehet az örökös összehasonlítgatásom. Elég baj nekik így is, hogy ilyen drága ez a város – és hogy egyre drágább. Bevásárlóközpontba már nem is megyek – mindig kisebb szívszélhűdést kapok. Hogy a magasságos puttyba képesek elkérni 900 reaist (ami kicsit több, mint 100e Ft) egy közönséges pár sport cipőért? És 40e Ft-ot egy fényképészetről szóló könyvért? Lehet. Mert mindig lesz, aki megvegye. Kicsit, mint otthon. Valaki mesélte, hogy Obama megköszönte a braziloknak, hogy hozzájárulnak az USA gazdasági fellendüléséhez – ami azt jelenti, hogy oda járnak vásárolni. (Már én is el kezdtem álmodozni a legendás new york-i bevásárlótúráról, ahová majd üres bőröndökkel megyek és dugig tömött, bőrönd hegyekkel térek vissza.)
Most viccen kívül, utat kell tőrnöm a brazil Olympos felé, ahol a szappanopera méltóságok trónolnak – jó pénzért. Olvastam valahol, hogy Sao Paulo a világ második legdrágább városa. Jaj, ha belegondolok, hogy Londonban hogyan dúskáltunk a mindenféle földi jóban. Persze tudjuk nagyon jól, hogy ott is nagyon drága az élet. De ennyi pénzért ott már gyémánt berakásos, hőérzékelős, 4 nyelven beszélő hajszárítót vehettem volna, ami még lelki problémákra is megoldást talál. Hát igen, sok időre volt szükségem, hogy le tudja vetkőzni ezt. A pampogást – minden területen. Továbbá felhagyni az illúzióval, hogy lehet ez másképp is. Itt így van. Talán az bosszantott a legjobban, hogy ez mennyire központi téma lett megint az életemben – hogy az embernek már megint számolnia kell. Ezért kell sok-sok pénzt keresni. Hogy ugyanazt az életformát, mint otthon fentarthassuk. Olvastam pont egy német közgazdásszal készített riportot, aki ugyanezt mondta. Itt nagyon keményen kell dolgozni és nagyon sok pénzt kell keresni ahhoz, hogy az ember fentarthassa az átlag európai életformát.
Ahhoz pedig, hogy legyen elégséges bankó a retikülünkben, jobb ha előbb kupán vágatjuk magunkat, hogy amnéziát szenvedjünk és elfelejtsük az otthoni kényelmes, unalmas életünket. Nekem ez a pörgés viszont mindig bejött – még akkkor is, ha még pampogok… egy pirinkát.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: