Kalandiparos São Paulo-ban

Nem kell Brazília szakértőnek lennünk ahhoz, hogy két dologgal asszociálhassuk Sao Paulo-t: autók és szmog. Az országgal kapcsolatos általános sztereotipiák a tengerpart és a pálmafák, szíkrázóan kék ég, meleg. A legtöbb külföldi számára az országot Rio városa képviseli. Ha esetleg valamit kapizsgálunk Sao Paulo-ról, akkor a elviselhetetlenül sok autó, dugók, szmog és a betonrengeteg juthat eszünkbe– valami futurisztikus, élhetetlen közeg az apokalipszis után.

Minden túlzás nélkül, ez mind igaz. A dugók és a szmog egyre nagyobb gondot jelentenek. Tisztában voltam ezzel, amikor megérkeztem, mindenki figyelmeztetett, óvva intett. Felkészültem, számítottam rá, így nem volt olyan nagy sokk. El kell fogadni. A szervezetemet azért megviselte. Szükségem volt pár hétre, hogy hozzászokjak ehhez a szmoghoz, állandóan beteg voltam, nem is említve, hogy milyen pompázatos hatással volt a bőrömre és a hajamra ez a hamvas levegő. Lassan, de kezdek hozzászokni. A baj inkább az, hogy sokat vagyok úton. Metró és lakás, metró és munkahely, munkahely és tánc között a leforgalmasabb csomópontoknál kell gyalogolnom. Ez a szmog sokaknak nem jelent gondot, mert a garázsban beűlnek a kocsiba és csak a parkolóban szállnak ki belőle. Így bármilyen asztmával túl lehet élni a várost.

Hogy tisztába legyünk a jelenlegi helyzettel, kilenc millió autó van Sao Pauloban. Kilenc millió! A lakosságot 18 és 20 millió között becsülik. Tíz, tizenkét sávos sugárutakon hömbölyögnek az autók, autó van MINDENHOL, nem is említve, hogy parkolóházak lepik el az egész várost, ahol persze lehetetlen helyet találni. Először az volt a benyomásom, hogy kevesen használják a metrót. Mekkorát tévedtem. Elviselhetetlen tömeg lepi el a metrót is nap mint nap. ( Erről is írnom kell majd.) Akit ismerek, pár suhancabb munkatársamat kivéve, mindenkinek van autója. Az autó a személyes tárgyak részét képezi úgy, mint a mobiltelefon. Ez a nép az autóval éli le az életét.

Kora reggel és munka után a város megbénul. Dugók mindenhol. Elviselhetetlen a légszennyezettség, érezni a fullasztó üzemanyag szagát. Valamelyik nap nagyon korán, 7-kor mentünk dolgozni, L elvitt és már akkor felfoghatatlan mennyiségű autó lepte el a várost átszelő sugárutakat. Itt az emberek soha nem alszanak?

Esténként tudósítanak a város különböző pontjait ellepő dugókról. 35 km-es dugó délen, 57 km-es dugó keleten. Már ez a szám értelmezhetetlen a számomra. Hogy 57 ezer méteren keresztül álljanak az autók? Viszont csekély számnak bizonyult mindez ahhoz képest, ami múlt héten volt. ’Életemben nem láttam ilyet!’ Amióta megérkeztem ebbe az országba egyebet sem hallok csak a helyiek panaszkodását. Hét órás dugó a városba visszajövet, sorok, fullasztó szmog. Egyre aggasztóbb méretet ölt a közlekedési káosz a város egész területén és egyre kétségbeesettebben akarják egyre többen elhagyni a várost.

Múlt hét szerdán L-val mentem dolgozni ismét. Szokás szerint az Avenida 23 de maio-n mentünk ( Itt egész naptárt kell bemagolni az utcanevekhez.) Feltűnt, hogy valamivel több autó van a szokásosnál és kicsit lasabban is haladunk. Amikor megérkeztem a munkahelyre azon kevesek, akik ott voltak hülledeztek, hogy hogyan sikerült bejutnom, amikor mindenki késik vagy egyszerűen ma nem tud bejönni. Ugyan miért? Mert metro sztrájk van. Gyorsan megnéztem a Neten – megbénult az egész város. Akik a metrót használják, busszal próbálkoztak vagy autóba ültek. 9 millió autó (valószínüleg) lepte el a várost. A sztrájk miatt kénytelenek voltak feloldani a forgalmi korlátozást, ami azt jelenti, hogy  adott napokon csak adott rendszámú autók közlekedhetnek, így próbálnak enyhíteni a szmogon. Ez viszont teljesen ellehetetlenítette a közlekedést. A világ történelmének legnagyobb dugója volt ezen a napon Sao Paulo-ban, 291 km megrekedt autóval. Ki tud ilyen számokat ésszel felfogni?

 Égszakadás, földindulás vagy csak egyszerűen… Apokalipszis most. (Hazafelé menet én sem úsztam meg a káoszt.)

Az, hogy öt alkalomból négyszer rossz buszra szállok, tökéletes alkalmat nyújt arra, hogy megismerjem São Paulo belvárosát. Obrigada SPtrans.

Amikor megérkeztem Sao Paulo-ba, ezt az útravalót kaptam drága Elsa barátnőmtől. Nem tudom, hogy hogyan, honnan szerezte ezeket a csodaszép, egyszerűségükben megérintő képeket, portugál üzenettel. Mi is az üzenetük, mit kívánnak? Szeretetet, szerencsét, sikert, barátokat. Mindazt, amire egy új év, illetve egy új élet kezdetéhez nagy-nagy szükségünk van. Ha belegondolok, hogy egy éve még vele róttam Párizs utcáit és egy hétig filmszínésznő lehettem… Paris-ban.

Pedig jól kezdődött az egész gerilla akció. Csalogató illatok, elismerő szimatolások. Beköszöntött az ősz, hűvös, szürke napok vannak, úgy gondoltam csináljunk egy olyan igazi, otthoni téli napot – finom meleg, kedves, őszi ízekkel. Ötlet egyszerű: sütőtökleves, szilvás pite és padlizsánkrém (ez talán nem illik bele az őszi képbe…dehogynem…itt minden, minden körülmények között megengegedett) Hűvös, unalmas vasárnap, kuporgunk a takaró alatt, sorozatokon kuncogunk és tunkoljuk magunkba az isteni sütőtöklevest és a meleg, zamatos szilvás pitét. Teremtek egy kis Európát, mindenki elismerően bólogat, hümmöget, két pofára tömi a főztöm és nem tud betelni, hogy milyen fantasztikus szakács is vagyok. A főpróba már garantálta a világsikert…aztán felgördült a függöny.Van olyan, hogy nem úgy sikerül az étel, ahogy azt elképzeltük. Van olyan, hogy a mindenfélét összekotyvasztunk és nem az lesz belőle, amiről álmodozunk. De hogy egy egész napot főzéssel töltsünk és a nap végén minden a kukában kössön ki? Mindenki örömmel dicsekszik arról, hogy épp micsoda mesterművet alkotott a konyhában. Műgonddal elkészített fotók, részletes, élvezetes leírás, incsiklandozó jelzők, lelkes, korgó gyomrú olvasók. Ez egy eredményes főzés sikeres dokumentálása. Na arról, hogy mennyire égette el, cseszte el, arról szerintem kevesebben írnak.

Én mint zseniális és egyedi kukta csak érdekeset és exotikusat alkohatok. ( Nem árt néha megkostólni, hogy mit kutyulgat az ember.) Sütőtök és papaya…csak finom lehet. Lehet, hogy az volt ám, csak nem tetszett az állaga. Sürítésképp úgy gondoltam a banán tökéletes szerepet tölt majd be. Pépes, krémes állagú, kicsit édeskés…mindenképp exotikus…pompázatos. Első megkóstoláskor meggyőztem magam, hogy… határozottan érdekes. Másodjára már elbizonytalanodtam… és teleszórtam sóval és sajttal. Az állaga borzasztó lett…afféle sárgaborsófőzelék, durván pépesítve. Bedühödtem, morogtam és úgy döntöttem, a toalettbe hajítom az egészet. Majd úgy gondoltam, várok egy kicsit. (Mire számítottam, nem tudom.)

Nekiálltam a szilvás piskótának. Nem elhanyagolandó tényező, hogy nincs habverő a házban, csak az a turmixgép, amiben mindenféle gyümölcsturmixot csinálok. Nem jelent ez gondot nekem. Meglepő gyorsasággal magamévá téve a helyi találékonyságot, (én mindent tudok, mindent lehet…bárhogy) magabiztosan méricskéltem a tojásfehérjét a turmixgépbe. Aztán itt már elakadt a szalag, felborult a világrend. ( Ebben is a helyi hatásokat vélem felismerni.) Tojásfehérje, cukorral turmixgépben. Majd én eldicsekszem, hogy milyen leleményes vagyok és PERSZE, hogy lehetséges. Lett abból elázott, makacsul folyékony sárga lötty  – alias kemény, tojáshab. A víz is valahogy a tojásfehérjéhez keveredett, így amikor összekevertem a tojássárgáját a liszttel, csak egy csomós gyurma lett belőle. Itt kínonban már elkezdtem nevetgélni. Voltam elég szívbajos ahhoz, hogy összeöntsem ezt a tojásfehérjével…ááá..nem is találok jelzőket rá. Nekiálltam nagy dirrel-durral elpakolni, a fiúk csak pislogtak, hogy mi bajom. Kisebb jelenetet rendeztem, hogy katasztrófa… égszakadás, földindulás, kidobok mindent… és ezt a férfiak nem érthetik. Jött a kedveskedő, kiengesztelő cirogatás:  ugyanmár és nem szükséges, biztosan finom lesz. Amikor az ember tudja, hogy ami el van cseszve, az el van cseszve. El kellene fogadni. Mit csináltam én? Ezt a maszlagot beleöntöttem a turmixgépbe, hogy ott valami természetfeletti erőben bízva, a szeletelő kések centrifugálása következtében krémes habbá alakuljon át a szomorú löttyöm. Csoda, hogy nem így történt? Nem baj, majd a sütőben. Szilvákat szépen beledobáltam a híg lébe – majd megkel a sütőben…el is kezdett kelni, kezdtem megkönnyebbülni, hogy mentve a becsületem. Lehet, hogy jó is lett volna – ha időben kiveszem a sütőből. Ehhez képest szénné égett az alja és kökemény lett. A legnagyobb csapás pedig az volt, hogy mivel nagyon finom illat töltötte be a lakást, így mindenki meg akarta kóstolni…na oda is lett a becsületem. Micsoda szééégyen, magasságos Szent Mihály! Mindeközben fényeveszetten és megalázottan nekiálltam a padlizsánkrémnek, mert bizony a sűlt padlizsánnak is isteni volt az illata. Finom, mediterrán padlizsánkrém helyett lett hagymakrém padlizsánnal, nem túl elenyésző mennyiségű bors körettel.

Hősiesen kipróbáltatott a leves. ( Azon igyekezet, hogy mindenféle arcrezzenést palástoljanak legalább kiérdemel egy éves, hisztimentes bérletet) Landolt is oda, ahová tartozik – a budiban. A süti és a padlizsánkrém még a hűtő kompozícióját alkotja  – hát nem aranyosak, hogy senki nem nyúl hozzá, pedig tudják a tutit? Jaaa, majdnem elfelejtettem. Készítettem egy adag, szénné égett, vajban, cukorban mártott (égett) sárgarépát is, amit még anno egy rióban élő, magyar plasztikai sebész készített nekünk.

Nos, ezek után merjem-e megkérdezni L-t, hogy meg akarja-e hívni a barátait egy vacsorára – ahol természetesen én főzök?

Nem vagyok valami profi fotós és nem is nagyon akarok villogni turista létemmel. Inkább a paparazzi kategóriába sorolnám magam. Igyekszem észrevétlenül kattogtatni, minden feltünés nélkül megörökíteni azt, amit épp látok, ahogy érzem. Oda sem nézek, csak katt-katt-katt. Meg tudom nézni később a számítógépen. Meglepetés. Ezen a képen teljesen véletlenül sikerült megörökítenem azt az életképet, ami a brazil tengerpartra jellemző: naphosszat partot róvó, lelkes és sohasem lankadó árusok hadát, akik mindenféle hasztalanságot árulnak. Paparazzi voltom legnagyobb érdeményeként mégis azt tekintem, hogy sikerült megörökítenem a kép bal oldalán feszítő pocakgyurkót, aki kapitányi szigorral kémleli a partot és gömbölyíti azt a csodaszép kis bendőjét.

Piscinas naturais – na fordítói tudásom ezennel csődöt is mondott. Hogy a sunyiba fordítsam ezt le értelmesen? Természetes medencék tükörfordításban. A lényeg, hogy apálykor a koralzátonyok  között kisebb-nagyobb természetes medencék alakulnak ki, ahol lehet búvárkodni és mindenféle szépséges halacska hülyíti a lelkes turistát. Tényleg nagyon szép. A vitorlások, a tenger színe és naplemente a pálmafák mögött viszont még annál is szebb látvány.

Egy kis musiquinha csak, hogy jókedvre derüljünk. Olyan jó Havaianas, sörimöri, napocska, haverok és rütyőzős zene, nem is említve a friss tengeri szellőt és a hullámok moraját (hozzá lehet képzelni 🙂 )