Persze, hogy alig

Kedvem, szándékom hatalmas, időm, energiám korlátolt és véges. Szeretnék sziporkázni, beszámolni, mesélni-mesélni…ehelyett csak filozofálásra vagyok képes.

Fegyelemmel, szorgalommal még mindig gondok vannak – kellene egy pálcás tanárbácsi, aki a vállam mögött figyelve szigorú tekintetével terrorizál. Írj lányom, írj!

Bármikor látok, hallok valami agyament dolgot (van bőven), mindig arra gondolok, hogy na ezt…ezt mindenképp meg kell osztanom veletek.

Majd hazaérek, agyam szivacs, szemem homályos, életfunkcióim kimerülnek annyiban, hogy eszem és alszom. sao Paulo-i életstílus. Persze nem lesz ez így, nem lehet. Elkényelmesedett, hedonista európai vagyok, arra születtem, hogy élvezzem az életet, hogy a munka szolgálja az én javam, nem pedig én a munkát. Most viszont erről szól. Adaptáció, útkeresés. Már tudom, hogy melyik oldalán kell feljönni a metrónak, de a élet nagy útvesztőjében bambán kóválygok. Ehhez a bambasághoz pedig semmi türelmem. Az a baj, hogy nincs türelmem. Mindent akarok, most azonnal. Önmagam akarok lenni, itt is, ebben a kultúrában is. Fénysebességgel haladnak, fejlődnek a dolgok, főleg, mert az elvárásaim egy pillanatra sem hagynak nyugodni, de így is. Pampogok, nyugtalankodom, elégedetlenkedem. Nem az életemmel, magammal.Szóval…nekiállok ám. Írok csókolozó, minden sarkon, metró megállóban, érzékien ölelkező, turbékoló párocskákról, gigászi ebéd adagokról, megismert, magyar balettintézet tulajdonosról, gyönyörű belvárosi építészetről, vasárnapi piacról, gyümölcsturmixokról, bolond motorosokról, megbízhatatlan futárokról és esztelen pultosokról. Kedves kollégákról, hatalmas sétákról a nagy Paulistán, dühről, meg bazsalikomfagyiról, vasárnapi esti bicajozásról, szilveszteri buliról a város legforróbb mulatójában, a szombat esti orgonakoncertkekről a mellettünk lévő templomban, megállás nélkül beszélő reklámszakemberekről, és hangerőről, hangerőről, aminek köszönhetően olyan hálás vagyok az itthoni csendnek A lista már összeírva, csak neki kell állni…tudooooom.