Öröm

(találtam. Morfondírozás van bőven – magyarul ritkábban, így leírom. Megnyugtat. Talán segít is abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. )

Április 2.
Sao Paulo-ban vagyok.
Sao Paulo-ban élek. Most idetartozom. Ebben a világban próbálok otthonra lelni.
Még nem mondhatom, hogy ez az otthonom. Hogy is mondhatnám. Ilyen rövid idő után. Hosszú-hosszú időbe telik, hogy bárhol is otthon tudjam érezni magam. Ahhoz képest, hogy mennyire gyorsan váltok helyet, országot, életformát, annál nehezebben érzem magam bárhol is otthon.

Jelenleg nem érzem, hogy ez az állapot egy fejlődési folyamat. Hogy ez vezet valaholvá. Hogy van egy áhitott cél, hogy a jövő egy adott időpontjának élek. Hogy az éltet, az segít túlélni a jelent. A jelent élem. Minden pillanatában újdonsággal, kihívással és olyan kiéhezettséggel újdonságokra, eseményekre, ami valahol meg is öli az egészséges elégedettség érzetét. De a jelent élem és élvezem. Nem várom, hogy teljen az idő, nincs az a fullasztó érzés, hogy majd AKKOR jobb lesz. Ez új. Arra viszont még mindig, és mindig van igényem, hogy történjen valami. Valami új, valami nagyobb, több, más. Többre szomjazom, amikor azt sem tudja felfogni az agyam, amiben épp jelen pillanatban van.

Sokszor próbálok rálátni az életemre a kivülálló szemszögéből. Rácsodálkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mik a képességeim, mit értem el az  életben.
Rácsodálkozni arra, hogy mennyire az álmaimnak élek, mennyire végletesen élem az életem, mennyire szerelemfüggő a lényem és hogy mekkora amplitudóval élem meg a jót és a rosszat. Azt, hogy kik, hogyan segítik, egyengetik az utam, kik mit látnak vagy nem látnak bennem, kik látják meg az igazi személyiségem és a hibáim. Ugyanazokat a hibákat, amik végigkísérnek az életem során, berögzodéseket, gesztusokat, amiket nem tudok levetkőzni.

Vagy csak, hogy egyszerűen fogtam a sátorfám, belegyömöszöltem az életem két bőröndbe és nekiindultam egy vadidegen világnak, egy másik kontinensnek, üres zsebbel. Hajtott a szerelem, a szeretet és a kalandvágy. Hajtottak az álmaim, a reményeim. De a hajtóerő leginkább egy nagyon egyszerű, de annál elementárisabb erő volt: a boldogság. A kiegyensúlyozottság, a harmónia, a kiteljesedettség érzete. Az a belső erő, ami elhajtott több ezer kilométerre, hogy a megpróbáltatások, lemondások és nehézségek,  időnkénti kiszolgáltatottság ellenére ez az érzés legyen az éltető erőm. Hogy ugyanúgy érezzem nap mint nap az ölelés és a csók hiányát, azt,hogy azok a napvégi, fáradt, csendes beszélgetések olyan sok reménnyel, hittel és kiteljesedettség érzetével töltenek el. Elkalandoztam és odakalandoztam, ahol mindig örömmel kötök ki, ahová akkor menekülök, ha a jelen megpróbáltatásait nem bírom elviselni. Hová is? A jelenenbe, a valóságomba. Csak nem árt emlékeztetnem magam időnként. Sokszor megéri leülnünk és mérlegelnünk. Mérlegelnünk, hogy mi adatott meg az életben, nagy hangsúlyt fektetni a jóra és mérlegelni, hogy a nem jó – ha objektíven, nagyítóval kielemzzük – tényleg annyira rossz és vajon, miért is az.