Régebben is firkantottam – akkor még ösztönös volt a gondolatok szavakba öntése – ma már csak érzek, de nem tudom, milyen nyelven… Igen, sajnos egyre jobban bánt ez a kérdés. Ezt a bejegyzést 2010. szeptemberében írtam, amikor az IT cégnél dolgoztam…illetve valamikor tavaly, nemsokkal a nagy változás beállta után. Csendes, jámbor boldogságot érzek ezt olvasva. Emlékeztet arra, hogy milyen szépen alakult az életem. Köszönöm! Mindenkinek.
A hét öt napján rab vagyok, létem lakás és munkahely között váltakozik. Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, kimerülten haza, otthon elveszetten, agy nélkül semmitteszek és csak a lefekvés időpontját várom.
Létem jelenleg kimerül a munka, evés, alvás hármasában. Olyan erős béklyó ez, ami minden emberit elsöpör az életből és a lélekből. Prométeusz is így görgeti azt a követ. Beletörődötten, gépiesen, fásultan. Én is követem az utasításokat. Mint egy gép. De én nem vagyok az. Bár már egyre homályosabban látom az élet szépségét, szineit, ízeit, örömét, de még reménykedem. Reménykedem, hogy hamarosan ki tudok szakadni ebből az ördögi körből, ebből a mókuskerékből, ebből a lét értelmét megkérdőjelező nihil állapotból.
Lassan három hónapja töltök napi 8 órát egy gép előtt, egy fülhallgatóval a fülemen, több százszor elmondva ugyanazt az üdvözlő szöveget. Napi nyolc órám teljes kétségbeesésben, tanácstalanságban, reményvesztetten telik. Számolom a perceket, a megengedett és a kötelező perceket.Úgy telik el az életem, hogy azt várom, hogy teljen el. Mint a rab, aki letöltendő büntetését számolja.
Rab vagyok. Nem is. Lágermunkás. POntban nyolckor munka, megállás nélkül, társasás érintekzés nélkül, magányosan, vágyakozva egy jobb, szebb életforma után, felidézve mindazt, ami a múltban megadatott. Jövő? Mi is az? Lehetőség? Mikor? Hogyan? Lesz még egyszer, valaha lehetőségem.
Annyira kilátástalan az egész.
Megfojt a légkör, a magam reakciója, félelme, elutasítása, irtózata. Hogy nem tudok kitőrni ebből az álomból. Véresre csípkedem magam, hogy felébrdjek. Ébredés nincs. Vér van.
Tényleg annyira ébernek kell lenni az élet minden szakaszában? Minden döntésnek okosnak, megfontoltnak, jónak kell lennie, mert a legkisebb hiba csak azt eredményezi, hogy legurulunk a lejtőről. Eleinte még kapaszkodunk, próbálunk visszamászni és erőt ad a tudat, hogy egyszer ott voltunk a tetején. Aztán elfáradunk. És csak gurulunk, gurulunk lefelé. Semmit nem teszünk. Már nem fáj. Elfogadjunk a kudarcot.
Félek,hogy lassan eluralkodik rajtam is a beletörődés.
………….
Ezt a beírást nem is tudom, mikor írhattam. Hogy azóta mi is történt, sikerült-e felkapaszkodni a lejtőn, megerősödni, visszatalálni önmagamhoz? És miújság a beletörődéssel? Nos, az események folytán más választásom nincs is csak beletörődni, elfogadni a történteket.
Most ez maradt, ez az életforma, ez a munkahely. Kitörési lehetőség? Nagyon-nagyon erősnek kell lenni ahhoz. Kockázatot nem vállalhatok. Akkor azt a picit is, ami volt, elveszítem.
Mi is maradt? Maradtam én. Én önmagammal, a kudarcaimmal, kétségeimmel és a megoldatlan problémáimmal, amiket még mindig magam előtt görgetek, de amihez már egyre kevesebb erőm van. Pont most, amikor már elfogyott minden tartalék erőm, most kell rendkívülit teljesíteni, sokszorozott erővel kitörni ebből a bebetonozott reménytelenségből, kétségekből.
És mindezt… egyedül.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: