Nagypénteken – azt sem tudom mi

Húsvét, Nagypéntek van. Csendes a város. Értem a csenden azt, hogy nem zsong alattunk az utca mulatozók áradatától és utcai árusoktól. Az a kevés autó, ami az utakon van lágyan ringatózva suhan fel-alá. Kiürült Sao Paulo. Mindenki a családdal tölti az ünnepet, nyaral, pihen, utazik. Alig vannak autók az utcákon. Minden mulató, lebuj be van zárva. Visszafojtott, már-már kellemes alapmoraj lebeg a város felett. Álmos, kimerült, nyugodt nap a mai. Álomosak és kimerültek vagyunk mi is. Meg picit másnaposak is 😉

Úgy tűnik, itt a húsvét hagyománya elenyészőbb. Összehozza a családot, ami fontos, bár a hatalmas távolságok miatt sokszor nehézkes. Már egy hete minden médiában azt találgatják, hogy hány százezer ember lesz a reptereken, buszállomásokon, utakon. Hányan hagyják el a várost – de leginkább azt latolgatják, hogy milyen felfoghatatlan méretű dugók és káosz lesz, amikor mindenki egyszerre, vasárnap este jön vissza a városba. Milliónyi emberáradat özönlik vissza kipihenten, meghízva és legalább 5 kiló csokival. Tegnap hazafelé jövet a metrón, minden második ember táskájában, kezében ott volt a gigaméretű, fényes csomagolású húsvéti csoki. Pont olyanok, mint a fenti képen.

Mit takar a fényes papír? Most hétvégén talán kiderül. A lényeg, hogy nagy és fényes. Ez itt fontos. Ahogy látom, a helyiek a húsvéti csokit kilóban mérik. Fél vagy egy kilós csokitojás az átlag méret. Nyuszika nem jellemző, inkább csak csokitojás. Jóóó nagy ráadásul. Édességhegyek mindenhol. Az a benyomásom, hogy itt a húsvét valójában csak erről szól. Azon gondolkodtam, ha minden 5. sao paulo-i vesz egy ilyen átlag 500 grammos csokitojást, akkor is 2 millió kg csokiról van szó! 2 millió kg! Ehhez csatolnom kellene egy képet, a sok túlsúlyos emberről. Nem nehéz kitalálni az okát: a mennyiség itt is mint otthon, meghatározó. Sokat, sokszor enni, emellett pedig állandóan nassolnak. Milllió fajta keksz, csoki, apró-cseprő, miniméretű, sűrített tejből készített azt sem tudom mi. Számtalan mini édességbolt mindenhol. Édes, sós, mindegy, csak ehető, nassolható legyen. Kicsi sajt, kicsi csoki, kicsi keksz. Amíg úton van az ember például. Utána jön az ebéd és a vacsora. Erről majd egy másik alkalommal.

Amíg itt írogattam, a mellettünk levő templomból olyan hangerővel hangzott fel a nagypénteki mise, mintha hangszóróból szólna. Visszhangzott, betöltötte az egész teret, ugyanakkor egész abszurdan hatott a gregorián stílusú recitálás Sao Paulo kellős közepén. Abban a negyedben, ahol a híres bohémélet folyik, színházak és a város leghíresebb kuplerájai vannak. A pap siráma olyan légkört teremtett, ami teljesen összeférhetetlen a tér éjszakai életével. Leginkább az arab országok, hangszórókon szóló imáira emlékeztetett. Ez viszont katolikus mise, Sao Pauloban. Micsoda cirkuszi összevisszaság. Igazán hozzászokhattam volna. Mindig van valami új a nap alatt. Meg kell vallanom, sokmindent kritikusan fogadtam az elején, ostobaságnak tartottam. Idővel rá kellett jönnöm, hogy szépen befoghatom az európai, főleg magyar, okos-fontos, tradiciókban és tökéletesség hajkurászásában megkeseredett pofikám, és nekiállhatok elfogadni azt, hogy itt ez van. Kaotikus, minden mindennek a keveréke. Egyszerűen más. Manapság szórakoztatónak tartom és jót kuncogok velük. Bár úgy vélem, megvan bennem a tolerancia, nyitottság és tisztelet más kultúrák iránt, mégis szembesülnöm kell, hogy van azon még mit csiszolni.

 Húsvéti csokira visszatérve, míg mindenki ölében ott csillogott a fényes csomagolás, nekem egy ananász volt a kezemben. Az én húsvéti tojásom. Formára és súlyra hasonló. Erre a helyiek csak annyit mondanának: vékonybelű gringa.