Kalandiparos São Paulo-ban

São Pauloba beköszöntött az ősz. Ami azt jelenti, hogy esik. Esik megállíthatatlanul. Szürke, nyomott idő van, kicsit hűvösebb, kicsit szomorúbb, sokkal borúsabb. Ha eltekintek a kopott felhőkarcolóktól, akár azt is hihetném , hogy Londonban vagyok. Bár ott nem zuhog így. Hűvös, őszi, trópusi eső…na ezt rakjuk össze fejben. Arra pont tökéletes az idő, hogy az ember a takaró alatt mérlegelje az életét, ölelgesse a kedvesét és világmegváltó terveket szövögessen. És ha figyelmetlen, mint én, jól megfázzon – századjára.

Néha megmagyarázhatatlan durrogtatások hangja rázza fel az éjszakát. Mint például most. Nem tudom, mi lehet a hangok eredete. Nem tűnik lövöldözésnek, de lehetne. Puff-puff..bumm. Itt is, ott is. Visszhangzik az egész. Lehet akár egy összeomló épület, lehet petárda, lehet egy papírzacskó (sorozatpukkasztás), de lehet lövöldözés is. Az elején még el is tudtam képzelni, és ösztönös, letagadhatatlan szenzációéhségem titkon megkövetelte, hogy legyen valami. ( Oh én balga.) Valami, ami megfelel a kívülálló, gringo elvárásainak a veszélyes Brazíliával szemben. Ma már szinte elképzelhetetlennek tartom a valószínüségét, hogy baj legyen.  Ami inkább baj, hogy nem félek sehol. Nem ártt tisztában lenni azzal, hogy bármi történhet, bármikor. Nagy valószínűségét nem látom, de lehetséges. Amit mindenki mond, vagy amit otthonról hallunk, hogy Sao Paulo veszélyes.  Kérdeztem is L-t anno, hogyan fogok közlekedni a városban. Taxival vagy mi lesz? ( Elég ciki. ) Bizonygattam, hogy nem vagyok félős, de mindenki óvva int, hogy ügyeljek, mert veszélyes.. Ő pedig, lazán és nyugodtan mondta, hogy nem lesz semmi bajom, nyugodtan mászkálhatok a városban. Kicsit mindenképp szkeptikus voltam, amikor megérkeztem, vártam a szenzációt, sehol semmi. Uncsi…. a nagy fenét. Már az elején is éreztem, hogy nincs itt semmi, figyelni kell, elvegyülni és nem történhet semmi. Londonban állandóan arról lehetett olvasni, hogy lövöldöznek, rabolnak, lincselnek. Most, hogy itt vagyok pedig azt mondom, hogy a brazil médiánál szenzációéhesebb nincs a világon, ahol egyébről sincs szó csak lövöldözésről, rablásról, balesetekről, halálról….világvégéről. Van Sao Paulo-ban is, mint mindenhol. De sokkal kevesebb, mint azt gondoljuk. Eddig legalábbis nem láttam semmi jelét – remélem tovább is így lesz.

Emlékszem megérkezésem után 1-2 héttel sétáltam egy nagyot a városban, csatangoltam egyet, amit nyomban közzétettem az arckönyvön. Büszke voltam magamra. Hogy lám, képes vagyok, bátor vagyok, nem ismerek félelmet. (Megmosolyogtat a naivságom.) Szenzációként adtam elő, de olyan is volt a fogadtatása. Kaptam is egy aggódó hozzászólást, hogy vigyázzak magamra. Azóta sokszor mászkáltam egyedül, esténként itt a lakásunk környékén. Munkahelyről például, amikor hazaesem, már sötét van, este 8 körül. A központban lakunk, ami elég sok helyi által lenézett, veszélyesnek, lepukkantnak tekintett környék. Tény, hogy nem lakunk olyan messze a hírős Cracolandiatól – ami az egyik  legelhagyatottabb negyed mindenféle sötét alakkal, hajléktalannal, kurvákkal és drogosokkal (kemény drogosokkal, akik crack-et fogyasztanak – innen a Cracolandia elnevezés). Favellákat is láttam, de azokat inkább a város szélén. Nem nagyon tudom, hol vannak. Az az igazság, hogy még nagyon nem ismerem a várost. Amíg nem dolgoztam igyekeztem feltérképezni amennyire csak lehetett, de elég szerény urbanisztikai tudásra tettem szert, amióta pedig dolgozom nincs időm semmire. Ettől eltekintve számtalan pontja van a városnak, amit ismerek, mint a tenyerem (helyi túlzással élve), de túl sok mindent kell megjegyeznem, nem fér el minden a kobakomban. Elmentettem a gépemen egy térképet a negyedek neveivel, de legalább egy A2-es lap kellene, hogy kiolvashatóak is legyenek a nevek. Egy monsztrum ez a város, ép ésszel felfoghatatlan a mérete.  A biztonságra visszatérve, többször jöttem haza éjfél körül egyedül – taxin vagy gyalog. Itt vagyok. Nem éreztem, hogy veszélyben lennék. Remélhetőleg ez így is marad. Sőt…múlt szombaton tévedésből Cracolandiaban kötöttem ki. Meg kell vallanom, picit meg voltam szeppenve. Micsoda piszkos, félelmetes népség. Határozott léptekkel mentem – előre. Mert nem nagyon tudtam, hogy merre, csak körülbelül saccoltam, hogy melyik irányba lehet a központ, ahol lakunk. Sokat jártan már így Sao Paulo ban: mentem az orrom után. Pont ebben a ‘szörnyűséges büntényektől’ hemzyegő városban. Emlékszem, első nagy sétám, január 2-án volt, ugyanilyen megfontoltsággal és előrelátással. Körülbelül ‘éreztem’ az irányt, mentem és vissza is találtam. Hinné ezt bárki is, amikor Budapest belvárosában is képes vagyok eltévedni. Szóval a hírös Cracolandia. Busszal már többször is átmentem ezen a negyeden, amikor még januárban intéztem a vízumom. Láttam is, amint hét elején nagy kilakoltatásokat csináltak. Szomorú azért. Szomorú látni azt, amilyen szintre lealjasodnak az emberek, de leginkább szomorú látni azt a kiszolgáltatottságot és reménytelenséget, ahogy az autoritárius rendőrség bábuivá, kegyetlenségük eszközeivé válnak. Szomorú látni azt a sok elcsigázott, kimerült embert aludni a hídak alatt, útszélén, a leglehetetlenebb zugokban és helyzetekben, szószerint egy kartonlappal takarózva. Nagyon sokan, túl sokan vannak. Elszorul a szívem, ha látom, de mit tudok tenni? Emlékszem láttam egy fiatal lányt, aki valahol már a téboly, teljes elkorcsosulás szélén volt és talán drogok hatása alatt, egyik pillanatról a másikra, olyan keservesen, halálraváltan és magányosan kezdett el zokogni, hogy elszorúlt a szívem. Nagyon. Sír, milliónyi embertömeg halad el mellette és senki ügyet sem vet rá… csak hálás lehetek a Jóistennek, hogy gondomat viseli, biztonságban, boldogságban élhetek. A többi már csak rajtunk múlik, nem?

Szóval a műanyagzacskót pukkasztgató, akciófilmet forgató felelőtlen,  állampolgárokat megkérem, hogy éjszakánként ne zavarják honfitársaik nyugalmát.

(találtam. Morfondírozás van bőven – magyarul ritkábban, így leírom. Megnyugtat. Talán segít is abban, hogy megtaláljam a választ a kérdéseimre. )

Április 2.
Sao Paulo-ban vagyok.
Sao Paulo-ban élek. Most idetartozom. Ebben a világban próbálok otthonra lelni.
Még nem mondhatom, hogy ez az otthonom. Hogy is mondhatnám. Ilyen rövid idő után. Hosszú-hosszú időbe telik, hogy bárhol is otthon tudjam érezni magam. Ahhoz képest, hogy mennyire gyorsan váltok helyet, országot, életformát, annál nehezebben érzem magam bárhol is otthon.

Jelenleg nem érzem, hogy ez az állapot egy fejlődési folyamat. Hogy ez vezet valaholvá. Hogy van egy áhitott cél, hogy a jövő egy adott időpontjának élek. Hogy az éltet, az segít túlélni a jelent. A jelent élem. Minden pillanatában újdonsággal, kihívással és olyan kiéhezettséggel újdonságokra, eseményekre, ami valahol meg is öli az egészséges elégedettség érzetét. De a jelent élem és élvezem. Nem várom, hogy teljen az idő, nincs az a fullasztó érzés, hogy majd AKKOR jobb lesz. Ez új. Arra viszont még mindig, és mindig van igényem, hogy történjen valami. Valami új, valami nagyobb, több, más. Többre szomjazom, amikor azt sem tudja felfogni az agyam, amiben épp jelen pillanatban van.

Sokszor próbálok rálátni az életemre a kivülálló szemszögéből. Rácsodálkozni, hogy ki vagyok, mi vagyok, mik a képességeim, mit értem el az  életben.
Rácsodálkozni arra, hogy mennyire az álmaimnak élek, mennyire végletesen élem az életem, mennyire szerelemfüggő a lényem és hogy mekkora amplitudóval élem meg a jót és a rosszat. Azt, hogy kik, hogyan segítik, egyengetik az utam, kik mit látnak vagy nem látnak bennem, kik látják meg az igazi személyiségem és a hibáim. Ugyanazokat a hibákat, amik végigkísérnek az életem során, berögzodéseket, gesztusokat, amiket nem tudok levetkőzni.

Vagy csak, hogy egyszerűen fogtam a sátorfám, belegyömöszöltem az életem két bőröndbe és nekiindultam egy vadidegen világnak, egy másik kontinensnek, üres zsebbel. Hajtott a szerelem, a szeretet és a kalandvágy. Hajtottak az álmaim, a reményeim. De a hajtóerő leginkább egy nagyon egyszerű, de annál elementárisabb erő volt: a boldogság. A kiegyensúlyozottság, a harmónia, a kiteljesedettség érzete. Az a belső erő, ami elhajtott több ezer kilométerre, hogy a megpróbáltatások, lemondások és nehézségek,  időnkénti kiszolgáltatottság ellenére ez az érzés legyen az éltető erőm. Hogy ugyanúgy érezzem nap mint nap az ölelés és a csók hiányát, azt,hogy azok a napvégi, fáradt, csendes beszélgetések olyan sok reménnyel, hittel és kiteljesedettség érzetével töltenek el. Elkalandoztam és odakalandoztam, ahol mindig örömmel kötök ki, ahová akkor menekülök, ha a jelen megpróbáltatásait nem bírom elviselni. Hová is? A jelenenbe, a valóságomba. Csak nem árt emlékeztetnem magam időnként. Sokszor megéri leülnünk és mérlegelnünk. Mérlegelnünk, hogy mi adatott meg az életben, nagy hangsúlyt fektetni a jóra és mérlegelni, hogy a nem jó – ha objektíven, nagyítóval kielemzzük – tényleg annyira rossz és vajon, miért is az.

Kedvem, szándékom hatalmas, időm, energiám korlátolt és véges. Szeretnék sziporkázni, beszámolni, mesélni-mesélni…ehelyett csak filozofálásra vagyok képes.

Fegyelemmel, szorgalommal még mindig gondok vannak – kellene egy pálcás tanárbácsi, aki a vállam mögött figyelve szigorú tekintetével terrorizál. Írj lányom, írj!

Bármikor látok, hallok valami agyament dolgot (van bőven), mindig arra gondolok, hogy na ezt…ezt mindenképp meg kell osztanom veletek.

Majd hazaérek, agyam szivacs, szemem homályos, életfunkcióim kimerülnek annyiban, hogy eszem és alszom. sao Paulo-i életstílus. Persze nem lesz ez így, nem lehet. Elkényelmesedett, hedonista európai vagyok, arra születtem, hogy élvezzem az életet, hogy a munka szolgálja az én javam, nem pedig én a munkát. Most viszont erről szól. Adaptáció, útkeresés. Már tudom, hogy melyik oldalán kell feljönni a metrónak, de a élet nagy útvesztőjében bambán kóválygok. Ehhez a bambasághoz pedig semmi türelmem. Az a baj, hogy nincs türelmem. Mindent akarok, most azonnal. Önmagam akarok lenni, itt is, ebben a kultúrában is. Fénysebességgel haladnak, fejlődnek a dolgok, főleg, mert az elvárásaim egy pillanatra sem hagynak nyugodni, de így is. Pampogok, nyugtalankodom, elégedetlenkedem. Nem az életemmel, magammal.Szóval…nekiállok ám. Írok csókolozó, minden sarkon, metró megállóban, érzékien ölelkező, turbékoló párocskákról, gigászi ebéd adagokról, megismert, magyar balettintézet tulajdonosról, gyönyörű belvárosi építészetről, vasárnapi piacról, gyümölcsturmixokról, bolond motorosokról, megbízhatatlan futárokról és esztelen pultosokról. Kedves kollégákról, hatalmas sétákról a nagy Paulistán, dühről, meg bazsalikomfagyiról, vasárnapi esti bicajozásról, szilveszteri buliról a város legforróbb mulatójában, a szombat esti orgonakoncertkekről a mellettünk lévő templomban, megállás nélkül beszélő reklámszakemberekről, és hangerőről, hangerőről, aminek köszönhetően olyan hálás vagyok az itthoni csendnek A lista már összeírva, csak neki kell állni…tudooooom.

Ezek a graffitik a házunk előtt találhatóak. A felújítás alatt levő parkot kerítették el ezekkel a bádog lemezekkel. Jó ideje tarthat a park felújítása, ha az egész területet körbeölelő teljes felületet kihasználták. Én imádom. Mindenhol, a legváratlanabb zúgokban, stílusban és üzenettel. Mindig is tudtam, hogy a brazilok vizuális főmuftik. Sosem voltam egy szakértő, de teljesen odavagyok ezekért a ‘mesterművekért’ és megszállottá váltam- mindenhol ezeket fürkészem. Már csak meg kell örökíteni őket.

Rengeteg szép, kevésbé szép, régiés új, kidolgozott vagy csak  firkantásképp. Megvan a tipikus, helyi tipográfia is (ők tupográfiának nevezik), ezekkel az ívelt, vékony betűkkel. Sok-sok képet készítettem graffitikről, mindenféle képekről, amik az utcákon találhatóak. Remélem idővel sikerül még többet, több helyről is megörökítenem.

Régebben is firkantottam – akkor még ösztönös volt a gondolatok szavakba öntése – ma már csak érzek, de nem tudom, milyen nyelven… Igen, sajnos egyre jobban bánt ez a kérdés. Ezt a bejegyzést 2010. szeptemberében írtam, amikor az IT cégnél dolgoztam…illetve valamikor tavaly, nemsokkal a nagy változás beállta után. Csendes, jámbor boldogságot érzek ezt olvasva. Emlékeztet arra, hogy milyen szépen alakult az életem. Köszönöm! Mindenkinek.

A hét öt napján rab vagyok, létem lakás és munkahely között váltakozik. Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, kimerülten haza, otthon elveszetten, agy nélkül semmitteszek és csak a lefekvés időpontját várom.

Létem jelenleg kimerül a munka, evés, alvás hármasában. Olyan erős béklyó ez, ami minden emberit elsöpör az életből és a lélekből. Prométeusz is így görgeti azt a követ. Beletörődötten, gépiesen, fásultan. Én is követem az utasításokat. Mint egy gép. De én nem vagyok az. Bár már egyre homályosabban látom az élet szépségét, szineit, ízeit, örömét, de még reménykedem. Reménykedem, hogy hamarosan ki tudok szakadni ebből az ördögi körből, ebből a mókuskerékből, ebből a lét értelmét megkérdőjelező nihil állapotból.

Lassan három hónapja töltök napi 8 órát egy gép előtt, egy fülhallgatóval a fülemen, több százszor elmondva ugyanazt az üdvözlő szöveget. Napi nyolc órám teljes kétségbeesésben, tanácstalanságban, reményvesztetten telik. Számolom a perceket, a megengedett és a kötelező perceket.Úgy telik el az életem, hogy azt várom, hogy teljen el. Mint a rab, aki letöltendő büntetését számolja.

Rab vagyok. Nem is. Lágermunkás. POntban nyolckor munka, megállás nélkül, társasás érintekzés nélkül, magányosan, vágyakozva egy jobb, szebb életforma után, felidézve mindazt, ami a múltban megadatott. Jövő? Mi is az? Lehetőség? Mikor? Hogyan? Lesz még egyszer, valaha lehetőségem.

Annyira kilátástalan az egész.

Megfojt a légkör, a magam reakciója, félelme, elutasítása, irtózata. Hogy nem tudok kitőrni ebből az álomból. Véresre csípkedem magam, hogy felébrdjek. Ébredés nincs. Vér van.

Tényleg annyira ébernek kell lenni az élet minden szakaszában? Minden döntésnek okosnak, megfontoltnak, jónak kell lennie, mert a legkisebb hiba csak azt eredményezi, hogy legurulunk a lejtőről. Eleinte még kapaszkodunk, próbálunk visszamászni és erőt ad a tudat, hogy egyszer ott voltunk a tetején. Aztán elfáradunk. És csak gurulunk, gurulunk lefelé. Semmit nem teszünk. Már nem fáj. Elfogadjunk a kudarcot.

Félek,hogy lassan eluralkodik rajtam is a beletörődés.

………….

Ezt a beírást nem is tudom, mikor írhattam. Hogy azóta mi is történt, sikerült-e felkapaszkodni a lejtőn, megerősödni, visszatalálni önmagamhoz? És miújság a beletörődéssel? Nos, az események folytán más választásom nincs is csak beletörődni, elfogadni a történteket.

Most ez maradt, ez az életforma, ez a munkahely. Kitörési lehetőség? Nagyon-nagyon erősnek kell lenni ahhoz. Kockázatot nem vállalhatok. Akkor azt a picit is, ami volt, elveszítem.

Mi is maradt? Maradtam én. Én önmagammal, a kudarcaimmal, kétségeimmel és a megoldatlan problémáimmal, amiket még mindig magam előtt görgetek, de amihez már egyre kevesebb erőm van. Pont most, amikor már elfogyott minden tartalék erőm, most kell rendkívülit teljesíteni, sokszorozott erővel kitörni ebből a bebetonozott reménytelenségből, kétségekből.

És mindezt… egyedül.

Full sminkben, görög istennőnek álcázva, nekiállok…sütőtöklevest főzni..utána pedig még írok

 Ha drága anyucikám tudtad volna, hogy kicsilányodnak ilyen sok gondja lesz a nevével, akaposan meggondolod, hogy ezt a gyönyörű nevet válaszd-e vagy sem.

 Én különlegesnek tartom és szeretem. Emlékszem Szigeten nem volt egy Tünde sem. Büszke voltam arra, hogy én vagyok az egyedüli. Kétségtelenül már ott elkezdődött ez az hercehurca. Az ü betű kifog minden nemzeten. A románok sem tudják kiejteni az ‘ü’-t, így otthon Tunde voltam. Még szerencse, hogy nem a kamaszkoromat töltöttem Brazíliában, mert biztosan nyomott hagyott volna a személyiségemen ez a sok ‘meghurcoltatás’ és komoly önértékelési válságot eredményezett volna.

Amióta átélptem Anglia határát, megtanultam, bárki külföldi fiával találkozom, bemutatkozásnál feszengés, értetlenkedés és névetimológiai magyarázkodás következik. Ez a név arra pont tökéletes, hogy az ember megőrizze inkognitóját. Úgy sem értették, visszakérdezni nem merik, ha visszakérdezik, még mindig nem értik, vagy már el is felejtették. Szóval marad a zavart mosoly és az igyekezet, hogy a nevem említése nélkül lehessen társalogni velem. A ‘ki is vagy, hogy is hívnak, mi is a neved, meg hogy is ejtik’ annyira mindennapivá vált, hogy nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Az angolok tisztában vannak vele, hogy nemzetüket elárasztotta a mindenféle nemzet, érhetetlen nevű jövevénye, fásultan, türelmesen betűznek vagy csak egyszerűen nem érdekli őket. Így az én nevem sem jelenetett nagyobb fennakadást (Edzettek a szigetlakók mindenféle furcsaságra.) Ők Thündhi-nek hívtak. Persze sokan Szindinek hallották elsőre, de ha meglátták az írott formát, már nem jelentett gondot. A portugálok…jóég nem is emlékszem már. Azt tudom, hogy ők voltak túlnyomórészt a némacsend, értetlen tekintet kategória, akikkel sikerült megőriznem az inkognitóm, mert egyébként is brazil akcentussal beszéltem a nyelvet. A többi nemzetiségű barátom megosztva hívott Tunde-nek (saját  nyelvük hanglejtésének megfelelően) vagy az angol Thündhi-nek. Furcsa módon a franciák nem tudják kiejteni az ü-t a nevemben, pedig sok ü van a nyelvükben, és mégsem. Mindenki csak Tundé-nek hívott, a szóvégi hangsúllyal.

És elértünk a brazilokhoz. Anyucikám, ha tudtad volna, hogy ezt a nemes, költői nevet az óperencia tengeren túl leamortizálódik Túndzsivá… meu Deus do céu.

Eddig sosem éreztem sértőnek vagy irritálónak ha megütköztek rajta, vagy rosszul ejtették ki, itt viszont meg kell mondanom már a a könyökömön jön ki az örökös magyarázkodás, értetlenkedés. Némelyik lokálcsókát azért nem nevezném a legjobb modorú egyénnek. Az, hogy a telefonba beleordítják, hogy ‘eeee?’ már fel sem tűnik és bár százszor megkérdezik, százszor elmondom, még mindig ugyanott tartunk.

Még új vagyok a munkahelyen, a nagyja még hátra van. Nem úszom meg, hogy ne menjek keresztül ezen a tortúrán – milliószor. Tudom, fel kell vérteznem magam. Néha már elkapott a düh és csak fortyogtam magamban, hogy a rohadt életbe, egy napon mindenki megtanulja kiejteni rendesen a nevemet. Kicsit gúnyosan is  állnak hozzá, mert biztos vagyok benne, hogy a Tundzsi a brazil fülének sem hangzik a legszofisztikáltabban. Ami a legirritálóbb, hogy ez téma. Téma a beszédben és téma  a fejemben. A nevem. Ugyanmár!!

Gabi és Rudi otthon Budapesten egyszer nekiállt viccelődni a nevem brazil változatával. Júúj de utáltam. Haragudtam is rájuk. Aztán szépen elterjedt. És most már mindenki Tündzsinek hív otthon. Sikerült is viccelődni vele, már megbékéltem vele.

Na de itt. Mindenki úgy néz rám, mint valami retardált marslakóra, akinek valami egészen borzasztó, hülye neve van. Ez már bosszantó. Amikor megkérdezik, hogy mi, csak néznek, ha látják írott formában, akkor…ááá..Túndzsi…ok. Százszor megkérdezik, százszor elmondom, mindegy..Túndzsi.csá. Örüljek, hogy ezt is meg tudják jegyezni.

Minden országnak megvan a saját szokása, hagyománya, kommunikációs formája. Itt fontos a név. Nem értem, de el kell fogadni. Amikor megszólítanak valakit vagy telefonálnak, elsőként mindig a névre kérdeznek rá. Én kicsit gorombának tartom, de itt így van . Lassan, határozottan építem fel a telefonbeszélgetéseim proceduráját, ahol a nevem említését igyekszem annyira mellőzni, amennyire csak lehet. Igyekszem, de mindhiába.

Egyik nap rácsörögtem irodán belül egy kollégára.

– Ki az? (tudni kell, hogy itt elég rosszak a vonalak vagy csak egyszerűen hozzátartozik a telenfonbeszélgetés kultúrájához, hogy mindenki üvölt a telefonban)

– Tünde ( Nem tudom, hogy ez egy spontán reakció, de ha valaki hangosan beszél, én automatikusan halkabban szólalok meg. Talán ezzel próbálja az ember jobb belátásra bírni a másikat, hogy kicsit vegyen vissza a hangerőből)

– Kiiiiii?

– (feladtam,mert tudtam, hogy értelmetlen. Lemondóan belevakkantottam a telefonba) Túndzsi…

– Ááá Túndzsi!!!

Percekig vihogtunk a telefonban.

Volt egy megbeszélésünk egy film rendezőjével és a producerrel. Rámkerült a sor, kiböktem a nevem, táguló pupillák, teljes zavar. A főnököm, hogy oldja a helyzet feszélyezettségét, közbevágta:

– Mi lenne ha inkább csak Máriának szólítanánk? Egyszerűbb!

Anyu drága! Itt vannak a szobanövényeid. Mindig Rád gondolok, amikor elmegyek egy ilyen gigászi fa vagy bokor mellett. Több olyat is láttam, ami azt hiszem a te gyűjteményedben is megtalálható. Egy kontinensnyi szobanövény – csak Neked. Egy nap megmutatom!